Bolívia egy nagyon különleges hely. Ez az egyetlen indián többségű ország Dél-Amerikában, itt a legnagyobbak a jövedelmi különbségek az egész világon, itt van a világ legmagasabban fekvő fővárosa, és hiába rendelkezik a legtöbb természeti erőforrással, mégis a legszegényebb dél-amerikai ország.

Ráadásul a jórészt Bolíviában termesztett koka-leveleknek máshoz nehezen hasonlítható hatása van a világ alakulására, kezdve az évtizedeken át tartó, több tízezer ember halálával járó kolumbiai gerillaháborútól, amelynek csillapodásával mára egy 110 milliós országot változott olyan háborús övezetté, amelynek felfoghatatlan kegyetlensége fényévekre van például halottak lehugyozásától. A drogháború outputjaival nem csak a világ talán legbefolyásosabb véleményformálóján, az amerikai szórakoztatóiparon keresztül találkozhatunk, hanem közvetlenül is, bármelyik olyan budapesti szórakozóhely vécéiben, ahol 300 forintnál drágább a sör.

Bolívia társadalmilag teljesen ketté van szakadva. Leegyszerűsítve az Andokban élő csóró indián és a dzsungelben lakó, némileg gazdagabb kreol harcol a hatalomért, amelynek többek között a szitává lőtt bolíviai-magyar-katalán-zsidó-horvát kommunista-keresztény-opusdeista-újnáci-muszlim-buzi színész-író-költő-filmrendező-háborús tudósító-szabadságharcos Eduardo Rózsa-Flores is az áldozata lett.

Az érdekes adatoknál azonban sokkal mélyebb nyomott hagyott bennem az, hogy először találkoztam olyan kulturális különbségekkel, amelyeket korábban nehezen tudtam volna elképzelni. Egy hónapja élek 2700 méter fölött, jórészt kecsua indiánok között, és hiába tudunk kommunikálni egy nyelven, a legtöbb esetben fogalmam sincs, hogy mire gondolhatnak, fogalmam sincs, hogy miért nem ugyanarra gondolnak, amire szeretném, hogy gondoljanak, és fogalmam sincs, hogy azért csinálnak-e sokszor úgy, mintha nem értenének, mert tényleg nem értenek. Ezt az európaitól teljesen különböző világot a legegyszerűbben talán úgy lehet bemutatni, ha megnézzük, hogyan is zajlik az élet a bolíviai utcán.

Ha Bolívia, akkor nem lehet megfeledkezni a kontinens első indián vezetőjéről, Evo Moralesról, aki a kokatermesztők érettségi nélküli szakszervezeti vezetőjéből küzdötte fel magát a Hugo Chávez, Fidel Castro, Daniel Ortega és Rafael Correa által határolt ideológia-négyszögbe. Evo olyan arc, akiről még a bírálói is azt mondják, hogy sok jót tett a szegényekkel, de azért építi a diktatúráját, erről elég meggyőző képet nyújt ez a plakát is: Iván Alcalde (azaz Polgármester Iván) olyan kanosan tekint a középkori festmények ájtatosságával bambuló Evóra, hogy Kovi fejében minden bizonnyal egy másodperc alatt élete legpiszkosabb forgatókönyve születne meg, ha meglátná.

Ha a magyar ember pesszimista, gulyást eszik és a Sziget Fesztiválra jár, akkor a bolíviai ember a nemzetkliséknek megfelelően hegyen él, vallásos és zavarog. A független Bolívia 200. születésnapjára készített plakát szerint ’a szabadság nem boldoggá teszi az embert, hanem emberré’, a kereszténységre a hegyek tetején lévő keresztek mellett egy templom kontúrja is utal, az emberek meg csak tiltakoznak.

A bolíviai ember ugyanis imád rosszalkodni. Imád bármire hivatkozva lezárni az utat, imád sztrájkolni, de a legfőképpen a másik céltalan püfölését imádja. A nyugdíjas parasztasszonyok kedvenc időtöltése például az amerikai pankráció bambulása, és ők maguk is szívesen ütlegelik egymást, hol profibb, hol némileg kezdetlegesebb módszerekkel.

A másik dolog, amit imád a bolíviai ember, az az ünneplés. A februári karneválra már hetekkel korábban kisebb utcabálokkal hangolnak, én például egy olyan felvonulásba futottam bele, amit azért rendeztek, mert eldőlt, hogy kik szervezhetik a szeptemberi, guadalajarai fekete szűz tiszteletére tartandó ünnepséget.

A legjobb persze a fesztiválok és a bunyózások keveréke. Számtalan faluban tartanak ilyen össznépi verekedéseket, az egyik például a tenku, ami arról szól, hogy a szomszédos falvak tagjai – akár férfiak, akár nők - párosával ütik egymást. Néha persze elszabadulnak az indulatok, néhány éve például negyvenakárhány ember halt meg két falu bunyójában, és hiába próbálták meg betiltani korábban ezeket az ünnepségeket, a soha nem látott népszerűségük miatt ez egyelőre lehetetlen.

A bolíviai utca fontos szereplője a koldus. Bár nincs belőlük sokkal több, mint Budapesten, mégis nagyon nyomasztó azt látni, hogy ezek a szerencsétlenek pia nélkül is háromszor annyira le vannak robbanva, mint a 10 éve vedelő pesti csöves. Alapvetően két típusuk van, a 65 éven felüliek és a 8 év alattiak. Az öregek jellemző módszere a kapualjban való összegörnyedés, közben a kinyújtott kezük remegtetése, hogy az minél közelebb legyen a 30 centi széles járdán sétáló gyalogoshoz. Életükben egy pillanat van, amikor nem autista zombikra hasonlítanak: amikor pénzt kapnak, olyan mohósággal néznek rá, amilyennel a Malév vezetői lopkodták szét a légitársaságot.

Egy fokkal kevésbé nyomasztó látni a piszkos arcú, koszos körmű kisgyerekeket, ugyanis minden nyomorúságuk ellenére mégis azt éreztem, hogy a vélhetően komoly tét ellenére mégis valamilyen játékként gondolnak erre az egész pénzszerzésre. Meg hát a cuki kislány koszosan is cuki.

Ahogy a Kelet-Európa elmúlt 15 évére legnagyobb hatást gyakorló három tényező, az internet, a bevásárlóközpont és az energiaital közül utóbbi kettő még épphogy csak megérkezett Bolíviába, a hagyományos piacok még mindig a kereskedelem legfontosabb színtereinek számítanak. Amellett, hogy a legváltozatosabb termékekkel, szagokkal és emberekkel lehet itt találkozni, azt is meg lehet tapasztalni, hogy lehet valaki képes a Wall Street-i brókereket megszégyenítő hatékonyságra, ráadásul nehezen tudok elképzelni menőbbet annál, mint cipőt pucoltatni és zabálni egyszerre.  

A piacon az az egyik legnépszerűbb hely, ahol friss gyümölcsökből készítenek különböző italokat. De hát hiába néz jól egy csaj, ha AIDS-es, így én sem adtam be egy ilyet abban az országban, ahol elvétve lehet olyat étel enni, ami ne tartalmazna hajszálat.

A kapitalizmus viszonylagos fejletlenségét az is mutatja, hogy a munkamegosztás sokszor nem sokban különbözik a több száz évvel ezelőtti állapotoktól. Számtalan árus egy terméket árul, legyen az például krumpli vagy rágógumi, és a képen látható, általam valaha látott legkisebb szolgáltatóegység is ezek közé tartozik. Az egy négyzetméteres fénymásolót így legalább könnyű volt teleplakátozni Michael Jackson-poszterekkel, akinek Bolíviában még mindig akkora kultusza van, mint Orbán Viktornak a Magyar Hírlap szerkesztőségében.

Ugyan már volt szó a latin kisnyugdíjas kihalófélben lévő populációjáról, de hát számomra annyira megunhatatlan az akár zöld kordzakó-garbó kombót sem megvető szubkultúra, hogy muszáj említést tennem erről a két playboyról, ugyanis még Dél-Amerikában is ritkán lehet látni két ennyire tökéletes egyedet. Iszonyatosan reménykedem, hogy el fog jönni a revival, és a következő emósok vagy hipsterek már a köldökig felhúzott, vasalt szövetnadrágra és a szálanként hátrafésült hajra fognak esküdni, és a 25 fokban sem fogják levetni magukról lezser kabátjukat.

A latin kisnyugdíjas azonban még ezzel a teljesítménnyel sem tudta megszerezni a város legjobban öltözött szubkultúrája címet. Viszonylag kevés olyan város van a világon, ahol nem valami fontosabb munkát végző ember öltözzön fel a legelegánsabban. Ide tartozik Budapest is, ahol az olyan konkurenciát, mint az LMP-s vagy a DK-s képviselőket megelőzve a pesti rakpart köcsög éttermeinek köcsög pincérjei voltak azok, akiknél senki nem foglalkozott többet a külsejével 2011-ben. A bolíviai Sucrében ugyanez a cím a mobiltelefon-szolgáltatók egyenruhásainak járt, akik az egyetlen olyan rétegét képezték a városban, akik nem lennének feltűnőek a Westendben.

Bár Bolíviában sok mindenre nincs pénz, de valamelyik önkormányzati képviselőnek biztos régi álma volt, hogy ha éppen telefonálni akar az utcáról, akkor egy gipszból készült dinoszaurusz hasából tárcsázhasson. Használni nem láttam a telefont, de azt megfigyeltem, hogy használt rágógumik tárolására kiválóan alkalmas a dinoszaurusz.

Budapesten az egyik leggyakoribb tevékenységeim közé tartozik a különböző romkocsmákban való hugyozás, de ott azért soha nem jutott volna eszembe fényképeket csinálni. Mindenesetre ha unatkozó társadalomtudós lennék vagy a már múltjából is képtelen megélni Csernus Imi, akkor lehet, hogy elkezdeném tanulmányozni a faszméret és a választott piszoár közötti korrelációt a sucrei mozi vécéjében.