Az ember már csak olyan, hogy mindig többet akar. Hosszabb életet, magasabb fizetést, egzotikusabb nyaralást, nagyobb melleket, minél több lájkot vagy, hogy az elsőrangú szórakozást biztosító Pali bácsi minél tovább maradjon az emberek embere. És ezzel persze nincs is semmi baj, ugyanis mi más is szolgálhatná jobban a társadalom fejlődését és az emberi lélek épülését, mint ez az örökös többre vágyás?

Természetesen a lustaság. Az, hogy az ember kedvére lustálkodhasson, mindig is a legfontosabb prioritása volt. És a közvélekedéssel szemben ez a valódi oka annak is, hogy sikerült kiemelkednie az állatvilágból. A lusta állat például nem csinál mást, mint naphosszat heverészik a fűben. A lusta embernek viszont annyival fontosabb a kényelmesebb körülmények között való semmittevés, hogy feltalálja az ágyat.

Mivel az ember életében nem létezik nemesebb cél annál, hogy standby-ba helyezze magát, a gondtalan percekért tett erőfeszítéseknél soha semminek nem volt nagyobb szerepe az emberi fejlődésben. Nem azért találtuk fel a kocsit, a vonatot, majd a repülőt, hogy ne a sárban gyalogolva kelljen napokat szopnunk az utazással? Nem azért találtuk fel a fűtést és a ruhákat, hogy ne kelljen a hidegben fát vágni, ha meleget akarunk? Nem azért dolgozzuk ki a lelkünket 40 éven át, hogy utána keresztrejtvény-fejtéssel, lekvár-befőzéssel és Kiskegyed-olvasgatással teljenek a napjaink? Nem azért találtuk fel a tévét, hogy végre úgy tölthessünk el négy órát unatkozás nélkül, hogy közben semmi erőfeszítést ne kelljen tennünk? Nem azért találtuk fel az offshore-ozást, hogy cégünk paradicsomi körülmények között csalhasson adót?

Amikor szűk két héttel ezelőtt Cuzcóban felszálltam a Limába tartó buszra, azokról az amerikai filmekből ismert szellemi elődjeimről kezdtem vizionálni, akiknek sikerült 350 kilósra hízni, így a XXI. század keresztes lovagjai nem kevés önszopatás után elérték azt a paradicsomi állapotot, hogy egy életen át ne kelljen elhagyniuk a kényelmes ágyukat. Nekem életem addigi leghosszabb utazását, egy 45 órás buszutat kellett letudnom ahhoz, hogy megkezdhessem életem legterméketlenebb 10 napját.  

Két nap múlva végül a vártnál jobb állapotban érkeztem meg Los Organosba, ami egy halászfalu a Csendes-óceán partján, az ecuadori határ közelében. Organos nagyon messze van attól, hogy bármiben is érdekes legyen, egy unalmas múzeum sincs a közelben, és szerencsére a prekolumbián időkben is inkább a tengerparti herézés kötötte le az embereket, mintsem kövek egymásra pakolása, így békésen készülhettem a semmittevésre.

Organos egy igazi tengerparti latin település, klasszikusan az a hely, amit egy félmeztelen, izzadó, zsíros, latin has és a szőrében lustuló légy köré képzelnénk. Egyszintes, lepusztult, színes házak, koszos, poros utcák, kicsit mocskos tengerpart, folyamatosan szóló romantikus slágerek, lenge ruhákból kibuggyanó latin seggek. És persze elég volt kisétálnom ahhoz a főtérre, hogy egy pillanatig se érezzem magam rosszul a léha életmódom miatt. Ugyanis itt egész életeket így élnek le emberek. A legkeményebb melónak a riksásé tűnt, aki miután félórákat aludt a hátsó ülések árnyékában, félórákig minden mozgó lénynek azt ordibálta, hogy ’Hola Amigo’, így próbálva ügyfeleket szerezni. De semmi nem írja le jobban az itteni ember cselekvő életet diszkrimináló hozzáállását, mint az a srác, aki effektíve a tengerparti ajtajuk bejárati ajtajában állva tekerte ki a gyíkot a déli órákban.

A parton, az óceántól a kb. 50 méteres homokszakasz után elég sok szálláslehetőség van, és a totális pangásnak köszönhetően sikerült kivennem egy emeleti szobát, amihez egy húsz négyzetméteres, óceánra néző terasz is tartozott, két függőággyal. Az első 4-5 napom nagyjából azzal telt, hogy a part és a függőágyam között ingáztam, és naponta egyszer besétáltam a parttól 10 percre fekvő főtérre. Fehér emberből kb. négyet láttam az itt eltöltött idő alatt, a pangást jól jellemezte, hogy általában a strandolók 10-33 százaléka belőlem állt. Annál több volt a madár, ami magyarázatul is szolgált arra, hogy a 19. század közepén mért volt a perui gazdaság hajtómotorja a guanóexport. Bár az ornitológiában való jártasságom sajnos nem nagyon alkalmas másra, mint a galamb és a veréb össze nem keverésére, abban a tudatban éldegéltem, hogy sirályokat és keselyűket látok.

A tíz nap legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor párszor majdnem megdöntöttem a Aknakereső-rekordomat, a legsötétebb percek meg egyértelműen azok, amikor elolvastam egy Mandiner-cikket, ráadásul nem elég, hogy még a kommenteken is végigmentem, még azt a szabályt is csúnyán megszegtem, mely szerint vicceskedő nickname-től nem olvasunk hozzászólást.

Az ember persze esendő, és amikor elérkezett a hatodik nap, én is meginogtam. Elkezdtem lapozgatni az útikönyvemet, hátha rájövök, mégis létezik olyan dolog a világban, ahol jobb lenne lenni, mint a függőágyamban. Pár lap után azonban a tengerre néztem, néhány percig szemeztünk, és a következő 5 órában a függyőágyamból sem keltem már fel. Aztán két nap múlva mégis rászántam magam, hogy elsétáljak a parton a 13 kilométerre fekvő Mancorába, ami Peru leghíresebb tengerparti települése; ha a turista beachelni akar Peruban, akkor jobbára Mancorába megy.

Amennyire jó volt sétálgatni és nézegetni útközben a tengerparti, az én szememben luxushoteleket, annyira kevésbé volt érdekes a 10 ezres Mancora. A ’90-es évek balatoni bazárutcáit idéző településen minden megvolt, amit egy turista nem szeret egy turistás településen, cserébe viszont semmi olyan nem volt, amiért egy turista még így is elmegy egy turistás településre.

Arra legalább jó volt, hogy egy régi hiányosságot is pótolhassak, és végre szó eshessen a latin műmájer köcsögről. A latin műmájer köcsög a világ egyik legkönnyebben felismerhető embertípusa, még azzal együtt is, ha számos egyede szívesen ér rejtőzködő életmódot a latin-amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben. A latin műmájer köcsög fején elfordított baseball sapkát és pinaszakállt visel, és helyenként röfögésszerű röhögést, amihez az egész testét felhasználja. Fontos megkülönböztető jele, hogy kizárólag alá- vagy fölérendeltségi viszonyban áll a társadalom többi tagjával: vagy utálja őt a rendes ember vagy teátrálisan röhög rajta a talpasa. Legjellemzőbb pozíciójában faszt vakar. A fényképen látható példánnyal ellentétben nem karakterjegye, hogy a pólóját a köldökéig felhúzva viselje, ez sokkal inkább valamilyen andokbeli felmenőjének lehet a hatása, mivel ezt jellemzően az indián parasztok csinálják.