Gaucsó Gyík

Egy nap Budapest, két hét Balatonlelle, egy-egy nap Siófok és Kaposvár, valamint egy hét Őrség után nehéz lenne picit is komplex véleményt megfogalmazni Magyarországról. Nemcsak az idő rövidsége, hanem például az ország szellemiségét meghatározó helyek szinte teljes figyelmen kívül hagyása, vagy a kifejezetten jó körülmények között élők totálisan aránytalan felülreprezentálása miatt is.

Argentínával kapcsolatban még nehezebb általános igazságokra rájönni egy szűk hónap alatt, már csak amiatt is, mert területe harmincszor, lakossága pedig négyszer nagyobb Magyarországnál. Mivel azonban most először szembesültem azzal, hogy a statisztikai adatokra és az angolszász médiára felépített országkép mennyire torz lehet, úgy döntöttem, megpróbálom összefoglalni az Argentínáról szerzett benyomásaimat, akarva-akaratlanul is Magyarországhoz viszonyítva.

Az olyan, talán legfontosabbaknak tekinthető fejlettségi mutatók alapján, mint a GDP/fő vagy a HDI, Magyarország magabiztosan előzi meg Argentínát. Az országokon belüli jövedelem-eloszlást mérő statisztikák szerint ráadásul Argentínában óriási különbségek vannak a gazdagok és a szegények között Magyarországhoz képest. Ezek, illetve az angolszász médiában olvasott cikkek alapján a kiutazásom előtt még egy olyan kép rajzolódott ki bennem Argentínáról, hogy egy magyar számára ismeretlen mértékű és mélységű szegénység van itt, egy, a tízévenkénti gazdasági válságok miatt folyamatosan liftező középosztály, az erős államnak pedig az a funkciója, hogy – zavaros ideológiák felhasználásával – tartsa fenn a nomenklatúra egy magyar számára ismeretlen mértékű gazdagságát és finanszírozza azoriszigetekezését.

Az argentinokat nagyjából olyannak képzeltem, akik – talán a nem túl dicsőséges elmúlt száz év miatt – életformát űznek abból, hogy istenített ikonok mögé meneküljenek a valóság és a frusztráltságuk elől, hívják azokat Evita Perónnak, Che Guevarának vagy Diego Maradonának. Gyermekien szentimentálisnak gondoltam őket, akik hisznek abban, hogy a nép felemelkedett gyermeke minden problémájukat orvosolja, és még akkor is vakon követik, ha az egy olyan diktátort segít hatalomra, aki hatvanéves uralma során egy különleges kultúrát pusztított el, vagy ha az már szőkére festett hajjal kokózza el az agyát. Nekem ugyanezt mondta az is, hogy a korábban a nagyvilági, elitista nő benyomását keltő, rendre színes ruhákban pompázó Christina Kirchner népszerűsége több mint kétszeresére nőtt, mióta férje halála óta – mind politikai, mind lelki szempontokból persze érthetően - felvette a mindig fekete ruhában kesergő erős özvegy imidzset.

A gazdaságról ma már teljesen máshogy gondolkodom, a másik bekezdés tartalmát meg inkább egy felületes okoskodásnak tartom, de ha lenne is alapja, a nemzetpsziché kevésbé meghatározó része szerintem. Kezdjük a gazdasággal, mert az egy sokkal könnyebben megfogható dolog, mint a társadalom. Az argentinok jelenleg jobban élnek, mint a magyarok, és ezt nagyon nehezen akartam elhinni. Az argentin átlagfizetés nagyjából nettó 3500 peso (185 ezer forint) körül mozog, egy bolti eladó vagy egy zöldséges állítólag 4-5 ezer pesót (212-265 ezer forint) is megkeres. Ez ugye lényeges különbség a kb. 130 ezres magyarhoz képest.

Egy turista jellemzően az élelmiszer-szállás-közlekedés árdimenzióban mozog, és ezek alapján Argentína drágábbnak is tűnt Magyarországnál. Az élelmiszerek akár a boltban, akár étteremben, ha nem is sokkal, de általában drágábbak, mint Magyarország, persze ez alól kivétel a szupermarketekben 1500 forintos kilókénti áron beszerezhető marhahús. A szállásról fogalmam sincs, de szerintem nagy különbség nincs. Az első gyanús jel az volt, hogy a városi tömegközlekedés viszont nevetségesen olcsó (metrójegy 70 forint, 20-kmes buszút 200 forint), és távolsági buszok sem nevezhetőek drágának Magyarországhoz képest, egy 7 órás buszút kb. 7000 forintba kerül.

Ez így nagyjából oké is, ezt követően azonban sorra derültek ki olyan dolgok, amik jóval olcsóbbá teszik az itteni megélhetést. A benzin 250 forint, egy kb. 50 négyzetméteres lakás után pedig a magyarországinak kb. az ötödét, 10 ezer forintnyi rezsit kell fizetni. Ezt azzal magyarázzák, hogy olcsó az energia. Tekintve, hogy a nagy esésű folyóknak köszönhetően az ország energiaellátásának 40 százalékát fedezi a vízenergia, és fosszilis energiahordozókban is jóval jobban állnak, mint mi, ez még nem is adott kételkedésre okot.

Az adózáson viszont már sokkal jobban meglepődtem. A 21 százalékos áfa csak Magyarországhoz képest számít alacsonynak, de jövedelemadó gyakorlatilag nem létezik. A fizetésük után kb. 20 százalékot kell fizetni az államnak, de ebben a nyugdíj és a társadalombiztosítás is benne van. Még durvább a különbség a vállalkozásoknál, egy egyéni vállalkozónak például havi 220 pesót (10 ezer forintot) kell fizetnie az államnak.

A szociális segélyekkel sem bánik kevésbé bőkezűen az állam. Itt is létezik közmunka, napi 4 óra melóért havi 1200 pesót (64 ezer forintot) kapnak, szemben a magyarországi 28500-al. Akárcsak Magyarországon, állítólag itt is létezik megélhetési gyerekvállalás, itt egy gyerek után 230 peso (12 ezer forint) jár. Bár egyáltalán nem jártam szegényebb részeken, de ilyen olcsó rezsi és ilyen szociális segélyek mellett nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy sokan szarabbul éljenek, mint a kelet-magyarországi és ormánsági cigányok. Az egészségügy is ingyenes, viszont Magyarországgal ellentétben nincs hálapénzezés.

De még itt sem ér véget az állam pénzszórása, például minden egyes argentin középiskolás és tanár ingyen laptopot kap, az állami támogatásnak köszönhetően pedig bárki kaphat kamatnélküli hitelt autóvásárlásra. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet ennyi pénze az államnak, adók alig jönnek be, miközben például a magyar gazdaság két fontos bevételi forrásának tekinthető feldolgozóipar és a multik szolgáltató központjai itt egyáltalán nem jellemzőek, a külföldi cégek továbbra is elkerülik az instabilnak tartott argentin gazdaságot.

Bárkit kérdeztem, maximum olyasmiket tudtak mondani, hogy a szója- meg a marhahúsexportból van erre pénz, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a gazdaság 9 százalékát kitevő mezőgazdaságban ennyi pénz lenne, pláne, hogy a marhahús nagyobb részét országon belül értestesítik, természetesen dotált árakon. Arra jutottam, hogy csak egy magyarázata lehet ennek, az állam gátlástalan pénzgyártása, ami kb. 25 százalékos inflációt generál, amit egyébként hivatalosan 10 százalékosnak görögösködnek.

És emiatt, tíz évvel a gazdasági összeomlás után, már láthatóak az újabb krízis első jelei, hiába nő a gazdaság öt éve 9 százalék körül. Az éveken keresztül 4 pesó = 1 dollár árfolyam az elmúlt hetekben gyengülni kezdett, korlátozni kezdték a peso visszaváltását, elkezdték limitálni a dollár vásárlását és az újságok hetek óta azzal vannak tele, hogy milyen állami támogatásokból vágnak vissza. Bár nehéz elképzelni egy akkora szopást, mint 2001-ben (amikor a peso leértékelése miatt az emberek elvesztették megtakarításaik 75 százalékát, miután elbarikádozták a bankokat, hogy ne tudják kivenni megtakarításaikat), de azt is, hogy rövid időn belül ne jöjjön megint az argentinumnak számító gazdasági összeomlás.

Egy ekkora társadalmat nyílván még annyira sem lehet kiismerni ennyi idő alatt, mint egy ország pénzügyi helyzetét. Ez a szűk hónap inkább arra elég, hogy pár, sokszor banális különbséget vegyen észre az ember saját életkörnyezetéhez képest. Például azt, hogy az argentinok mennyire szeretik a saját országukat. Nagyon nehéz olyan argentin helyről kérdezni őket, amire ne azt mondanák, hogy az gyönyörű. És ez a szelektív szépérzék, mint minden más országban, szelektív történelemszemlélettel is párosul. Jó példa erre a nemzeti ikonná nemesülő, civilizálatlan, törvényen kívüli, vitáikat késekkel rendező gaucsók, vagy például a Patagónia meghódítása során az indiánokat lemészárlását vezető Julio Argentino Rocáról minden argentin városban elnevezett utca.

Az argentinokra nagyjából el lehet mondani a latinos kliséket, nyitottak, családcentrikusak, beleszarnak mindenbe. Ez utóbbi például szerintem abszolút igaz a konyhájukra. A lepattant áruházláncokban is olyan minőségű zöldségeket és gyümölcsöket lehet venni, amiket Magyarországon általában a piacon sem, a marhahúsok a legjobb a világon, de az elkészítésnél már nem teszik oda magukat. A nemzeti ételnek számító asadót, azaz grillezett húst egyszerűen megsózva rábasszák a grillre, ezen kívül még olyan, hasonlóan egyszerűen elkészíthető ételek számítanak tradicionálisnak, mint a milanesa (rántott hús), illetve ennek szofisztikált a változata, a milanesa a la napolitana, ami azt jelenti, hogy a rántott húsra még rákúrnak egy szelet sonkát, meg egy sajtot. Szóval kb. olyannak érzem a konyhájukat, mint amikor a Barcelona 1-0-re lehoz egy idegenbeli meccset egy spanyol kiscsapat ellen. Hiába világklasszisok az alapanyagok, a minimális befektetés, maximális haszon elv miatt hiányérzete marad az embernek.

A nyitottság is hatványozott szinten érvényes az európai latinokhoz képest. A Magyarországon multikulturalizmusnak nevezett jelenségnek itt sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint bármelyik európai országban. És ez nem csak abban látszik, hogy félnapos ismertség után már kb. öleléssel válnak el tőled, hanem például abban is, hogy Argentínában nemhogy legális a melegházasság, hanem még adoptálhatnak is gyereket a homoszexuálisok. Szintén érdekes volt látni Buenos Airesben, ahogy a rosszhírű kikötő és mellette fekvő üzleti negyed határánál milyen természetesen keverednek a szarlapátoló indiánok és az öltönyös üzletemberek, és csak akkor tűnt fel, hogy az általam ismert európai nagyvárosokban azért jóval élesebb fizikai határok vannak a hasonló szubkultúrák között.

A társadalmak fejlettségi vagy jóléti szintjét talán az olyan, könnyen megfigyelhető dolgokkal lehet lemérni a legjobban, mint például a jó fogak, a környezettudatosság, a közlekedési kultúra vagy a közbiztonság. Ez alapján már vegyesebb a kép. A nyugati típusú jólét egyik, szerintem legkönnyebben megfigyelhető fokmérője a fehér ember fogainak minősége. Nyílván esetünkben sokkal nagyobb szerepe van annak, hogy az ország fejlettebb részein voltam, de általánosságban jóval jobbak a fogaik az argentinoknak, mint a magyaroknak. Környezettudatosságban viszont jóval mögöttünk járnak. Gátlástalanul szemetelnek az utcán, a szelektív hulladékgyűjtés itt ismeretlen fogalom, és a nálunk talán egyre kevésbé népszerű, háromtermékenkénti egy nejlonzacskó rendszer működik.

A gyalogosok itt tényleg puhatestűek, nekem egy 100 ezres városig kellett eljutnom ahhoz, hogy először átengedjenek egy zebrán. Buenos Airesben még annyi visszatartó ereje sincs egy zebrának, mint Magyarországon a drogtörvénynek, viszont a zebrafestő vállalkozások nagyon jól mehetnek, mert ennek ellenére – számomra érthetetlenül - minden kereszteződésre fel van festve egy zebra. A közbiztonság egy érdekes dolog, mert abban semmi különös nincs, hogy ilyen helyeken nem ért rossz tapasztalat, az viszont már nem tudom elképzelni, hogy Magyarországon egy hónapig ne jöjjön velem szemben olyan ember, aki félelmet kelt bennem. Még durvább, hogy találkoztam olyan emberrel, aki a 100 ezres Barilochében nem zárja be az ajtaját, ha elmegy otthonról, az utca közepére lebaszott bicikli pedig alap volt San Clementében. Ami Magyarországról nézve furcsa volt, az az, hogy az itteniek szerint a közbiztonság jellemzően nagyvárosi probléma, a vidéken egyáltalán nem jellemző.