Az emberek valamiért betegesen ragaszkodnak a rekordokhoz. A hegymászó a Mt. Everestet akarja megmászni, az építész a világ legmagasabb épületét szeretné megtervezni, a sportoló meg világrekordot szeretne dönteni.
Ez a különös vonzalom persze sokszor jóval érthetetlenebb dolgokban manifesztálódik, így lesz az NDK-s súlyemelőnőből borostás férfi, így élhet valaki meg kízárólag abból, hogy harmincszor nagyobbíttatja meg a melleit, a magyar ember meg legtöbbször valamilyen lakóháznyi edényben megfőzött zsíros étellel szeretne közelebb kerülni a halhatatlansághoz.
Engem még az általános iskolás földrajzórákon kerített hatalmába valami olyasmi vágy, mint amit a recska világbajnok érez, miközben a barátnője varr, és azóta álmodtam arról, hogy eljussak az Atacama-sivatagba. A nagyjából Magyarországnyi méretű sivatag ugyanis a világ legszárazabb helyének számít, hivatalosan évi
Még egy iquiquei csávó mesélte azt, hogy az elmúlt 15 évben a klímaváltozás miatt megváltozott az időjárás, a chilei part mellett futó, hideg Humboldt-áramlat felmelegedése miatt jóval gyakoribbakká váltak a kisebb esők. Egy 35 éves iquiquei arc meg azt mondta, hogy életében először úgy 6-7 éve látott vihart, ami rengeteg háztartásban szétbaszta az elektromos készülékeket, mert itt a tetőnek csak az a funkciója, hogy a nap ellen védjen.
A legfurcsább élményem mindenesetre az volt, amikor a sivatagban bicikliztem, és megláttam egy útjelző táblát, ami viszont nem arra figyelmeztetett, hogy a geci nagy kátyúk miatt tengelytörésed lesz, vagy akkora a por, hogy vegyél fel egy maszkot, hanem arra, hogy eső esetén csúszóssá válhat az út.
Az Atacama-sivatag leglátványosabb részeibe a legkönnyebben egy ötezres kisvárosból, San Pedro de Atacamából lehet eljutni (a képen nem SPdA van, hanem egy hegyi falu). A 2400 métere magasan fekvő San Pedro egy évezredek óta lakott oázis a sivatag közepén, és turisztikai szempontból ideális a fekvése a hatezres, havas hegycsúcsú vulkánok és az Atacama-sivatagon belül elterülő Salar de Atacama nevű sósivatag közelsége miatt.
San Pedrót úgy kell elképzelni, mint az amszterdami piroslámpás negyedet, csak részeg angol turisták helyett igénytelen brazilok mennek be azokba az ablaktalan, sötét szobákba, ahol kurvák helyett kedves, de sunyiképű indiánok próbálják értékesíteni a szervezett túráikat. Számomra itt lett világos, hogy a brazil turisták Dél-Amerika japánjai, a teljesen jellegtelen falusi kisközérttől az útjelzőtáblákig nincs olyan objektum, amit ne fényképeznének le. A legkeményebb egy olyan haver volt, aki úgy ment végig a város főutcáján, hogy a mindig valamilyen szexinek gondolt pózban terpeszkedő ocsmány barátnőjéről a sétálóutca minden egyes háza előtt csinált egy fotót.
A környék felfedezése gyakorlatilag egy módon lehetséges, különböző szervezett turistautakkal. A fél város ilyen utazási irodákkal van tele, és gejzírek látogatásától kezdve sandboardingozáson át a Holt-tengernél is sósabb tavakban való lebegésig elég sok programlehetőség van.
Bár a világ legszárazabb helyéről talán az jut az ember eszébe, hogy száz kilométeres körzetben a haja a leggyúlékonyabb anyag, a sivatag egyes részein nemcsak bozótszerű növényzet van, hanem állatok is élnek. A sivatag sztárja a kizárólag planktonokon élő flamingó, aminek az öt ismert fajából három is él a sósivatag egyik tavában. Iszonyatosan viccesen táplálkoznak a flamingók, úgy, mintha egy ember, legyen mondjuk Rákay Philip, nyújtott lábon állva beletenné a fejét egy földön lévő tál levesbe, és közben folyamatosan tipegve járkálna körbe a feje körül, ami folyamatos rángások közepette szippantja fel a levest.
Klímájának és a fényszennyezés hiányának köszönhetően az Atacama-sivatag a csillagászok Dom Perignonjának számít évi több mint 320 nap tiszta égbolttal, és hamarosan elkészül a világ második legnagyobb rádióteleszkóp-központja is. Az égbolt tényleg gyönyörű, szerintem legutóbb az EU egyik legkevésbé légszennyezett részén, Erdélyben láttam hasonlót (a kép teleszkópon keresztül készült).
Utolsó kommentek