Legyen szó a nőket nyálcsorgatva figyelő másnapos gimnazista fiúkról, a meztelenül rohangáló hatévesekről, az ügyfeleit tapizó vízibicikli-kölcsönzősről, a majszbittéző cigányasszonyról vagy a kétrészes fürdőruhában büntető, Nők Lapját olvasgató vagy keresztrejtvényt fejtő elhízott nyugdíjasokról, a strandon mindenki szereti elengedni magát. Jól is van ez így, és szerencsére az argentin strandolók is hajlamosak megfeledkezni a külvilágról.

Ezeknek a sokkal inkább bájos, mintsem bármilyen negatív jelzővel illethető embereknek az archetípusával két hetem volt megismerkedni San Clementén és a helyi Siófoknak megfelelő Mar del Platán (- sztojkaiván + óceán). Mivel általában nem volt nálam fényképezőkép, az igazi klasszikusok nincsenek megörökítve.

Kiterülős – Ők azok, akik leszarnak mindent, csak lebasszák magukat a homokba, fejük alá túrják a táskájúkat és keresztbekúrt lábakkal polipként terülnek ki. A párnaként használt táskán és a fecskéjükön semmi másra nincs szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Ennek a típusnak a fiatalabb populációi jellemzően Schmuck Andor, az idősebbjei pedig Andy Vajna testében jelennek meg, foglalkozásuk alapján leginkább a buszsofőr-hentes vonalat lehet elképzelni ezekről a terebélyes emberekről, akik a dagadtságukon kívül semmilyen más fizikai jeggyel nem tűnnek ki.

Plankingozó – Szintén népszerű strandolási alakzat a plankingolás. Ezt is főleg az alacsony igényű strandolók szokták csinálni. A témában kedvencem egy olyan csávó volt, akinek sikerült úgy elterülnie egy dzsindzsás lejtőn - jellemzően olyan helyem, ahol valamilyen ipari hulladék szokott lenni -, hogy a bokrokból csak a lábai és a kézfejei lógtak ki. 

Befészkelős – Nincs idegesítőbb dolog a tökéletesen szervezett életet élő embereknél. Ők azok, akik mindig fel vannak készülve az esőre, akiknél mindig van párna egy hosszú buszúton, mindig van papír zsebkendő vagy mindig van dugirágó. Szóval bárhogy is igyekszel, mindig egy lépéssel mögöttük fogsz járni. Az ilyen emberek a strandon úgy néznek ki, hogy egy félköralakú sátor védi őket a széltől, egy napernyő a naptól, de van, aki még egy törülközőt is maga köré teker, hogy minimalizálja a természettel való interakcióját. Van nyugágya, van termosza, van hűtőtáskája és az üres pizzásdobozok jelzik, hogy az ebéd sem úgy megy, hogy vesz egy hamburgert, ha megéhezik.

Napfétises – A strandokon az az egyik legviccesebb dolog, amikor jellemzően az 50-es, 60-as éveikben járó, viszonylag jól karbantartott nők mindent megtesznek azért, hogy lebarnuljanak. Lehet hatalmas a szél, 20 fok és délután 6 óra, ha minimálisan feldereng a nap a felhők mögül, ők összeszorított szemekkel, egyfajta E.T.-pózt felvéve, parabolává változott fejjel próbálnak minél közelebb kerülni a 150 millió kilométerre fekvő naphoz.

Strandfétises – A napfétises súlyosabb stádiuma. Hiába nem volt napon három éve, és égett szarrá mindene a visszatérés utáni első napon, ő, ha már nyaralni jött, akkor sebesülései ellenére is lemegy a strandra másnap. Bár ilyenkor a leégett testrészeire borított ruháival a pénzügyi szabadságharcért küzdő matolcsygyörgyként harcol a természet ellen, nekem mindig az jut róla eszembe, hogy ő lehet a Gyalog-galoppból ismert Sötét Lovag reinkarnációja.

Tukó – Az egyik legszórakoztatóbb strandoló crew-t San Clementében láttam. A háromfős csapat egy üres festékesdobozzal, egy termosznyi matéval, jamesbondosra zselézett hajakkal és fejenként 20 kiló túlsúllyal érkezett a partra, filmélményeim alapján 30 évvel ezelőttről. A főnök a festékesdobozon helyet foglalva, a két másik arc mellette állva révedtek a messzeségbe. Ami az egészet annyira bizarrá tette, hogy percekig nem tudtam levenni róluk a szemem, az az egyik csávó agyonmosott, fürdőnadrágba betűrt atlétája volt, ami elöl annyira keskeny volt, hogy a két oldalán pont kikandikáltak a két, zsírtól ráncos mell mellbimbói. 

Csak részben kapcsolódik a témához, de kihagyhatatlan a Mar del Plata-i nyugdíjasklub. A svájcisapkában, Ray Ben napszemüvegben, Paulo Coelho-szakállban és hasonló vicces felszerelésben a képen éppen tejót játszanak a nyugdíjasok. A strandokon a foci előtt a legnépszerűbb tevékenységnek számtó játék lényege, hogy két csapat küzd egymástól, és a csapatlétszámtól függően mindenkinek 1-2 dobása van, hogy minél közelebb dobjon egy adott koronghoz.

Bár páran járni sem nagyon tudtak, inkább csak csúsztatták a lábaikat a földön, és minden karlendítésüknél azt hittem, hogy ebből jó nagy perecelés lesz, az öregek remekül céloztak. Egy játékban 8-9-en is részt vettek, nevetgéltek, egymást hangos buenózgatással bíztatták, a hangfalakból szólt a tango, a háttérben meg az óceán hullámzása és gyönyörűen sütött a nap. Annyira idillikusnak hatott minden, hogy ittlétem során először fogalmazódott meg bennem az, ami szerintem minden Nyugat-Európába látogató magyarnak megszokott: a kurva anyjukat ezeknek.

Bár eddig soha nem jutott eszembe, hogy nyugdíjasnak akár jó is lehet lenni, akkor hirtelen mindennél jobban elkezdtem vágyni arra, hogy fájjon a hátam, legyen protkóm és várjam minden hónap elején a postást, csak dobálgathassam a korongjaim az 50 éve ismert haverokkal.