Amikor két hónap után elhagytam Bolíviát, és megérkezve a perui Punóba éppen el akartuk hagyni a buszállomást, ránk szólt egy biztonsági őr, hogy forduljunk vissza, és egy másik kapun menjünk ki. Kellett néhány másodperc, hogy felfogjam, miért tűnt furcsának ez a teljesen hétköznapinak számító helyzet: akkor esett le, hogy volt két hónapja az életemnek, amikor soha senki nem szabott meg nekem semmit.
Bolíviát már akkor a szívembe zártam, mielőtt megérkeztem volna az országba. Ez egy olyan apróságnak köszönhető, amire csak hetekkel később jöttem rá, mennyire jól szimbolizálja a Bolíviáról kialakított országképemet. Ha jól emlékszem, akkor láttam életemben először tradicionális bolíviai ruhát viselő cholitát, amikor még december végén felszálltam a chilei Calamából a bolíviai Uyuniba tartó buszra. A jegyem pont a barátságtalannak tűnő kismama mellé szólt, akivel talán a köszönésen kívül egy szót sem váltottunk egymással.
Elég rossz taktikai érzékkel rövidnadrágot vettem fel a 4000 méteres magasságban haladó buszútra, és egy óra után már épp kezdtem magam kényelmetlenül érezni a hidegtől, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy valaki betakar egy jó vastag takaróval. Ez egy elég váratlan és radikális fordulat volt az addigi életemhez képest, ugyanis nem emlékszem, hogy a közvetlen rokonságomon kívül élt-e volna korábban bárki a gondoskodásnak ennek a különösen cuki formájával. Arról nem is beszélve, hogy ezt a világ legszélesebb műmosolyával és legmélyebb zsebével rendelkező stewardesséből sem néztem volna ki, nemhogy egy nincstelen bolíviai parasztból.
Az egyik legérdekesebb tapasztalata a Bolíviában eltöltött két hónapnak az ehhez hasonló, elempésen szólva közösségi élmények voltak, ugyanis még nem jártam olyan országban, ahol ennyire szolidárisan, ösztönösen és a fehér ember konvencióitól mentesen viselkednének egymással az emberek. Ez persze amennyire a fenti példához hasonlóan kellemes élményeket eredményezett, sokszor annyira nehezen értelmezhetőeket is.
A fehér ember általában kifejezetten viszolyog egy idegen ember érintésétől, Bolíviában viszont sokkal kevésbé volt jelentősége egy hasonló interakciónak. Egy idő után már egyáltalán nem zavart, hogy a zsúfolt buszutak során a kisgyerekek támaszkodásra használják a különböző testrészeimet, de aludt a vállamon öreg néni, aludt a hátamon kislány, aludt az oldalamnak dőlve kisfiú, sőt, egyszer még egy kiskutya is az ölemben, pedig négy hónappal ezelőtt a 4-6-os villamoson a bennem élő Breiviket hozta volna elő egy hasonló dolog.
Ebben minden bizonnyal szerepe van annak is, hogy a csecsemőknek fizikailag sokkal közvetlenebb kapcsolata van az anyjukkal, ami a szocializációjuk szempontjából meghatározó lehet. Itt nincs babakocsi, nincs bölcsőde, a gyerekek effektíve az anyjuk testén, azaz a kezében vagy a hátán cipelt zsákban nőnek fel, ami egy jóval bensőségesebb viszonynak az alapja. Nem tudom, hogy összefüggésben áll-e ezzel, de biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebbet sír a bolíviai csecsemő, mint a magyar, szóval érdekes volt rájönni, hogy a csecsemő tulajdonképpen nem is csak arra való, hogy sírjon és őrületbe kergessen a tömegközlekedésen.
A szolidaritásra a legjobb példa talán az, amit számtalan étteremben tapasztaltam. Ha nincs éppen különösebb bajom a világgal, akkor többször adok koldusnak pénzt, mint nem, egy dolgot viszont gyűlölök: ha evés közben tarhálnak tőlem. Éppen ezért volt számomra különös élmény, amikor taknyos arcú koszos kisgyerekek jöttek be kéregetni éttermekbe, és ahelyett, hogy azon nyomban kihajította volna őket a személyzet, ügyet sem vetettek rájuk, még akkor, sem, amikor egy Megasztár Worst of-válogatást messze alulmúló minőségben perceken keresztül üvöltötték a bolíviai Érik a szőlőt. A vendégek többsége pedig még pénzt is adott nekik.
Az ösztönösségbe persze az is beletartozik, hogy simán mellédcsúlnak egy étteremben, hogy simán lehugyozzák a busz kerekét, amivel utaztok, hogy a távolsági buszok ablakait a szemét kihajítására használják, hogy pofátlanul tolakodnak, de ha nem tudnak megelőzni a helyszűke miatt, akkor beállnak a hátadba, vagy, hogy hiába állsz már fél perce a boltjukban a pultjuk előtt, valamiért nem hajlandóak észrevenni.
Ahogy korábban is írtam, sokszor nem értettem meg a bolíviaiakat, és a fentebb vázolt előzékenységet sem úgy kell elképzelni, ahogy egy menő étterem pincére teszi a teátrális külsőségekkel. Sok külföldi például kifejezetten nem szereti és bunkónak tartja őket. Én viszont inkább azt éreztem, hogy ők nem azért segítőkészek, mert le akarják aratni ennek a babérjait, és pont ezért nem is tartják fontosnak, hogy külsőségekkel jelezzék, hogy ők most akkor jófejek voltak. Kb. egy hónapba telt, mire rájöttem, hogy ha olyan külsőségeket keresek, mint a mosolygás, akkor mindig nekem kell megtennem az első lépést, és ilyenkor gyakorlatilag mindig viszonzásra is találtam.
És ez az egész – bár szegényebb országokhoz képest egyáltalán nem szokatlan dolog – azért furcsa, mert ha valami meg tudja nyomorítani az ember lelkét, akkor az Magyarországról nézve a szegénység és a sanyarú történelem, és a bolíviai embernek mindkettőből jócskán kijut.
Bolívia történelmének talán egy boldog pillanata volt, amikor 1825-ben kivívták a függetlenségüket (azaz inkább mások vívták ki nekik). Azóta valamennyi háborújukat elveszítettek, az ország területe a felére csökkent, elveszítették a tengerpartjukat. A Chilével vívott, 1879-től 1884-ig tartó Csendes-óceániai háborúban a tengerpart mellett pont azt az Atacama-sivatagot veszítették el, aminek a nitrát- és a rézkészletei Chilét a legfejlettebb latin-amerikai országgá tették. Bolívia azonban az Atacama helyett a teljesen élhetetlen Chacót akarta visszaszerezni, ahol a komolynak gondolt olajkészletekből azóta sem találtak semmit, ráadásul a viszonylag sok áldozattal járó háborút sem nyerte meg a ’30-as években.
A válogatott balfaszságok meghatározó alakja, aki egyben az egyik kedvenc történelmi szereplőmmé lépett elő, az a Gryllus Vilmos-fejű Mariano Melgajero volt. Melgajero hét évig vezette elnökként Bolíviát és több húzása miatt is érdemes lenne egy önálló történelem érettségi tételre. A jó Mariano imádott piálni, az egyik anekdota szerint éppen egy buli közepén érkezett a hír, hogy az országot megtámadták, de ő inkább a végére akart érni a bekúrásnak, ezért tovább piált a vezérkarral.
Talán még keményebben kiüthette magát, amikor 1870-ben egy hátonpöri közepén kitalálta, hogy szárazföldi seregének nagy részét Franciaországba küldi, hogy segítsen Párizs megvédésében a poroszokkal háborúzó franciáknak. Melgrano legemlékezetesebb húzása mégis az volt, amikor egy fehér lóért cserébe odaajándékozott Brazíliának egy Magyarországnál nagyobb méretű területet, a kaucsukban gazdag Acre tartományt. Egy brazil miniszter mutatta meg neki a lovat, és annyira kanos lett a lovakért rajongó Mariano, hogy ledobott egy térképet a földre, és már írta is alá a szerződést az akkorra méretű terület átadásáról, amekkora nyomot hagyott a ló patája a térképen.
Az meg magyar szemmel nézve elképesztő, hogy ilyen történelemmel ennyit tudjanak ünnepelni, amiről már szintén többször írtam. Ahelyett, hogy egy végtelenül unalmas ünnepségen valamilyen seggfej századszorra elismételt kliséket bújtasson aktuálpolitikai jelmezbe a frusztrált közönsége előtt, itt inkább mindenki jól bekúr, és a maguk egyszerű eszközeivel inkább megfeledkeznek mindenről a mindenért való aggódás helyett.
Az egymás lekurvaanyázását meg inkább vízbombák dobálásával vagy habbal való fújdogálással oldják meg. Persze azt is nehéz megérteni, hogy miért találják szórakoztatónak 4-5 napon keresztül a petárdák robbantgatását, de ha mondjuk egyszer Guantánamóban vallatni kezdenének, valószínűleg hamarabb törnék meg, ha elkezdenék megállás nélkül játszani Mesterházy Attila március 15-i beszédét, mintha öt percenként megdobnának egy vízbombával.
A bolíviaiaknak a gazdaság miatt sem lehet sok örömük. Dél-Amerika legszegényebb országában a minimálbér 800 boliviano (25 ezer forint), az átlagbér meg olyan 1200 (38 ezer). És az itteni árak hiába töredékei a magyarországiaknak, ennyi pénzből itt sem könnyű megélni. Pláne úgy, hogy szociális háló nem létezik. Nem létezik munkanélküli segély, nem létezik szociális segély, de még nyugdíj sem, így a munkára képtelen öregek teljesen ki vannak szolgáltatva utódjaiknak vagy a kólaárulásnak, erről lesz szó lejjebb. Nemrég bevezették az évi 800 bolivianós (25 ezer forintos) támogatást az öregeknek, ami amellett, hogy nevetséges összeg, még a rablók legnépszerűbb pénzszerzési forrása is lett.
Annak nem jártam utána, hogy a helyieknek mennyibe kerülhet az élet (rezsi, lakás, kocsi stb.), de turistaként kifejezetten olcsó volt. A városi iránytaxi olyan 1 bolivianóba (32 forintba) kerül, egy kb. nyolcórás buszút 30-50-be (960-1600-ba), míg 30-40 bolivianóért (960-1280 forintért) viszonylag normális szállásokat lehet szerezni. Egy két-háromfogásos, egész normális minőségű és a magyarországinál nagyobb mennyiségű menü 10-15 bolivianóba (320-480 forintba) kerül. Ebben a műfajban a rekord egy négyfogásos volt 9-ért (288-ért), de mondjuk azt nem is mertem kipróbálni. Bolívia a világ egyetlen országa, ahonnan kivonult a McDonald’s, mert annyira drága volt a helyieknek, hogy nem tudtak nyereségeset termelni (pedig úgy tudom, Délkelet-Ázsia Bolíviánál is olcsóbb).
A legszomorúbb az egészben az, hogy a gazdaság annak ellenére egy dizaszter, hogy az emberek nagyon sok időt töltenek munkával. Viszont valószínűleg még egy kommunista nagyvállalatnál sem töltöttek annyi időt feleslegesen a munkahelyükön, mint egy kisebb bolíviai faluban. A bolíviai foglalkoztatottságról az egyik legelképesztőbb, de hihetőnek tűnő adat, hogy a munkaképes emberek több mint 60 százaléka utcai kereskedő.
Az utcák valóban hemzsegnek a kereskedőktől, akik van, hogy csak egy-két terméket árulnak, de általában egy kisebb standjuk is van. A kereskedelemben egy külön szektor épül a hosszú bolíviai busz utak utasaira. Ritkább esetben az árusok a busz után rohanva az ablakokon keresztül csencselnek az utasokkal, de gyakoribb az, hogy óránként felszáll 4-5 ilyen nő, hogy végigmenjenek a buszon az újságjaikkal, a kizárólag apró nejlonzacskókba átöntött üdítőikkel és kihűlt grillcsirkéikkel, majd pár kilométerrel arrébb leszálljanak, maguk után hagyva a kukorica- és csirkeszagot.
Akár az utcán, akár a buszutakra specializálva dolgoznak, már csak a nagy konkurencia miatt is alig akad vevőjük ezeknek a szerencsétleneknek, pedig tényleg az egész életüket ezzel töltik. Itt nem ér véget a munkaidő 4-kor vagy 5-kor, még a legkisebb, egyszemélyes falusi boltok is simán nyitva vannak 9-ig, 10-ig, de ha egy éjszakai busz megáll egy kisvárosban hajnali 1-kor, akkor is ásítozó öregasszonyok ülnek szomorúan a nem sokat embert érdeklő áruik előtt. És az sem meglepő, hogy nem ritkán lehet látni a standjuk előtt bóbiskoló mammereket, de hát ki ne unná meg, ha évtizedek óta ülne egy székben ugyanazon a helyen, az egyetlen változatosságot pedig egy minden negyedórában eladott csoki jelentené.
Arra, hogy mennyien végeznek teljesen fölösleges munkát, jó példa az is, hogy többször láttam olyan rendőrt, aki egy lámpás kereszteződésnél irányította a forgalmat. Tényleg csak annyit csinált, hogy ha a lámpa váltott, akkor azt kézjelzésekkel tolmácsolta a sofőröknek, akik a lámpát amúgy is láttak. Bár persze lehet, hogy csak így tudják megoldani, hogy véletlenül se zavarják meg valamiben a kokainbárókat.
A gazdasági helyzet még azzal együtt is reménytelennek tűnik, hogy lennének lehetőségek a fejlődésre. Bolívia rendelkezik a legtöbb természeti erőforrással a kontinensen, például Venezuela után a második legnagyobb gázexportőr, és itt található a világ lítium-készletének az 50-70 százaléka, de miután elkergették a külföldi befektetőket, a középkori módszereikkel nem tudják kitermelni.
A turizmusban az átlagos harmadik világbeli országoknál jóval több lehetőség van. Bolívia Dél-Amerikai egyetlen országa, ahol a kontinens három emblematikus tájegysége, az Andok, az esőerdő és a Chaco is megtalálható, és az ország változatosságát jól mutatja a három legfontosabb városának,
Ráadásul itt van az Uyuni is, ami továbbra is az egyértelmű highlightja az eddig több mint 4 hónapomnak. A fejlődésre azért így is vannak halvány jelek: például kilenc évvel ezelőtt egy darab aszfaltút volt az országban, ahhoz képest én már többségében ezeket tudtam használni. Egyre több expat is él az országban, sokan közülük a vendéglátásban dolgoznak, így már közel sem annyira kiszámíthatatlan (és romantikus) egy itteni nyaralás, mint 10 éve lehetett.
Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy két hónapig nagyon könnyű megtalálni a szép dolgokat egy országban. Eleinte még röhög az ember, ha talál egy hajszálat az ebédjében, de ha ez napi rutinná válik, már kevésbé élvezi. Eleinte még a különlegesség erejével hat, ha tíz órán keresztül utazik 200 kilométert, de két hónap után már nem ír arról blogbejegyzét, ha csirkebűzben kell pácolódnia egy mosdatlan paraszt mellett nyolc órán keresztül. Eleinte még akár az is hathat fölszabadulásként, hogy a lassú net miatt nem lehet megnézni egy YouTube-videót, de az már tényleg legfeljebb tíz percig lehet szórakoztató, hogy milyen az, amikor a sajtó nem szabad, és csak elégiákat lehet olvasni Evo Moralesról (alternatívaként Santa Cruzban ugyanennek a teljes ellentettjét). És míg Hugo Chávezzel legalább szívesen bekúrnék, a sunyiképű Evóval még azt is nagyon nyomasztónak képzelem el.
Utolsó kommentek