Már csak két nap választ el attól, hogy bóvli kategóriába soroljam San Clementét, az ötödik várost, ahol legalább két hetet töltöttem el egyhuzamban. Búcsúzásképp összeszedtem néhány olyan dolgot, amivel a másik négy városban nem találkoztam.

- Érkezésemkor az volt az első meglepő dolog, hogy a szinte kizárólag egymásra párhuzamos és merőleges utcákból álló kisvárosban nincsenek utcanevek, minden utcát számmal jelölnek. A házszámok ennek megfelelően az utcaszámokból és a házak sorszámaiból állnak össze, így a 13 ezres városkában van például nyolcezer akárhányas házszám is.

- Erről a mobil épületről először azt gondoltam, hogy valamilyen ingatlanos projektnek lehet az értékesítési irodája, de nagyjából így képzelném el egy kisebbségi komplexusos argentin benzinkútshop-tervező diplomamunkáját is. Míg Magyarországon a hasonló objektumokat jellemzően építőmunkások lakják, itt úgy gondoltak, hogy ha megkurvaanyázzák egy árnyékolóként is használt dizájnelemmel, alávarázsolnak egy fapallót és ezt az egészet elhelyezik az egyik betonút szélére, akkor miért ne lehetne rendőrörs. Mivel a közbiztonság kifogástalannak tűnik és rendőrt nem láttam sem az irodában, sem máshol a két hét alatt, úgy tűnik, a villanyvezetékek alá bepréselt konténer puszta jelenléte elég ahhoz, hogy elvegye a kedvet a bűnözéstől.

- Érkezésem előtt azt hittem, hogy a Coloccini-fej itt legalább olyan elszigetelt jelenség, mintha Magyarországon egyszerre lenne valakinek SP- és Matolcsy-szeme. A part azonban tele van ilyen furcsa szerzetekkel, egy húszfős fociban általában mindkét csapatban megtalálható egy hallgatag, vézna, betegesen fehér, Coloccini-karosszériát viselő tag, akiknek rendszerint az a funkciója, hogy védekezzenek, és a meccsek végén meg legyen paskolgatva a hajuk a csapattársak által.

- San Clementében a szemétszállítást a modern hajápolási szerekhez hasonlóan 2in1osították. Sem kukákat, sem köztéri szemeteseket nem használnak, hanem minden ház előtt van egy, általában falra akasztott kosár, olyasmi, amit a ’90-es évek elején az első mountain bike-ok kormányára lehetett szerelni. De persze több méret is van, a képen látható például építészetileg is komolyabb szintet képvisel kitéglázott lábaival, mint egy villamosmegállói szemetes. A rendszer előnye, hogy az ember bárhol ki tudja dobni a szemetét, és a napi szemétszállításnak köszönhetően a 30 fokban rothadó szeméttől sem lesz öltözőszaga a városnak. Hátránya viszont, hogy – ahogy a képen is látszik – az 500 oldalas könyvnél kisebb szemét nem kompatibilis a rendszerrel, mert jó eséllyel kiesik a kosárból.

- Valószínűleg bármelyik argentin településen ugyanez a helyzet, de itt találkoztam először a maté Fila-táskához hasonlítható népszerűségével. Ez a nagyon furcsa ízű, kinda gyógytea olyan az argentinoknak, mint a csajok után való füttyögés az építőmunkásnak. Bármilyen tevékenységet is végeznek közben, az a néhány másodperc, amikor beleszürcsölnek a fémszívószálba, illetve amikor elhalad mellettük egy segg, az szent és sérthetetlen. Van, aki betonkeverés közben tolja a matét, de például a CBA-s pénztáros számára sem kérdés, ha a matéja vagy a kasszánál lévő háromméteres sor csökkentése közül kell választania.

- Bár nyílván minden útikönyv legunalmasabb frázisai a kedves helyiekről szóló hazugságok, itt tényleg jóarcok az emberek. A legjobb példa a hotel éjszakai recepciósa, a Señor. Amikor megkértem egyszer, hogy csináljon rólam egy képet, akkor úgy bezsongott, mint egy japán picsa az Eiffel-toronynál, és addig nem nyugodott meg, amíg huncut viháncolások közepette nem csinált rólam 13 képet a szálloda legkülönbözőbb pontjain. Persze ezután még jobban bepörgött, egy kép kedvéért még az is bevállalta, hogy a recepciós pultja mögé megy, és úgy csinálna, mintha dolgozna. De persze annyira nem kerültünk bizalmi viszonyba, hogy ne kamuzza azt, hogy a sok munka miatt nem tud aludni esténként.

- Teljesen véletlenül derült ki az is számomra, hogy San Clementében van a Dél-Amerika legnagyobb óceanáriumjának nevezett Mundo Marino, amiről nekem leginkább egy megyeszékhely állatkertjére jutott eszembe. Volt azonban két dolog, ami mégsem tette egyértelművé, hogy ilyen szar ez a hely. Bár nem vagyok egy olyan ember, akinek ha van egy kis szabadideje, akkor azon ábrándozik, hogy hogyan tudna eljutni egy fóka- vagy egy delfin-showra, de itt mind a kettő teljesen lekötött.

Különösen az volt szórakoztató, amikor a feszülős kezeslábasban lévő, rajzfilmmosolyú idomárakat a lábuknál tolják az orrukkal a delfinek, gyorsabban, ahogy én biciklizek. Nem tudom, más mit venne a kezébe, ha egy ilyen feszülős cuccban egy delfin tolná a vízben, miközben a Cotton Eye Joe technósított változata bömbölne és 200 kisgyerek őrjöngene, az idomárok mindenestre ezt jó pillanatnak érezték arra, hogy kifejezzék országuk iránti elkötelezettségüket, és elkezdték lengetni a ruhájukból előhúzott argentin zászlókat.

A fóka-show arról szólt, hogy két, militarys cuccokba öltözött, torzított hangú raszta tönkre akarta tenni a show helyszínéül szolgáló laboratóriumot, ahol különböző méretű fókák csináltak vicces dolgokat. A fegyvereikkel fenyítő gonosz rasztákat végül úgy kapcsolták le, hogy egy fóka hátulról odalopódzott egyikükhöz, és lehúzta róla a gatyáját. Ettől mindkét raszta teátrálisan beparázva elszaladt, a happy endet pedig ismét az argenton zászlók tették happyendedikebbé.

- A végére jöjjön egy olyan kép, ami remek tanulságul szolgálhat ahhoz, hogy hogyan alakítsunk át használaton kívüli buszmegállókat vallási kegyhellyé.