Kevés megmagyarázhatatlanabb dolog van annál, mint amikor valaki pusztán amiatt látogat meg egy települést, mert tetszik a neve. Én mindenesetre rövid időn belül másodszor jártam így, amikor Santiago és a perui hátárnál fekvő Arica között kerestem egy stopovert két éjszakai buszozás között.

Az ilyen helyeket az jellemzi, hogy egy darab turista sincs rajtad kívül, ugyanazokban a cuccokban, amelyeket Magyarországtól nyugatra már cikinek érzel, itt tök menőnek gondolod magad és unalmadban mindig gyártasz a város nevéből egy 3-4 szótagból álló versikét, ami aztán persze órákon keresztül nem megy ki a fejedből.

Valószínűleg az is benne van, hogy Copiapóban kötöttem ki, hogy tavaly tele volt vele a média, főleg az egyetlen elnök miatt, aki nem öltönyt, hanem fehér bányászsapkát, piros síliftkezelő-kabátot és csimpánz-mosolyt visel, amikor eszembe jut. Ugyanis ennek a városnak a közelében rekedt több mint két hónapra egy bányában az a 33 chilei bányász, akiknek a kiszabadítását több mint egy milliárd tévénéző figyelte. Bár egyáltalán nem menő több mint egy évet csúszni a katasztrófaturizmussal, azért az mégsem rossz, hogy DTK csak szűk három hónapot vert rám a hírversenyben.

A 33 bányászt a Szent István magyar királyról elnevezett Compania Minera San Esteban munkatársai voltak, aminek az egyik résztulajdonosa a magyar származású Marcelo Kemeny. A környék másik nagyhatalmú bányamágnása az életét Balázs Pali-jelmezben töltő, erdélyi magyar zsidó származású Leonardo Farkas, aki állítólag több százezres jattokat szokott adni egy fuvarért, egyszer pedig odaadta Rolexét egy arcnak, mert az megdicsérte. A csávónak elég érdekes életútja van, Julio Iglesisas és Tom Jones mellett kezdte bárzongoristaként, exhibicionista adakozásai óta pedig már közel félmillió követője van a Facebookon.  

A sivatag közepén fekvő Copiapó igazi bányászváros. Hogy a bányászok nem klausztrofóbiások, az már a házaikon is meglátszik, bár az már kevésbé, hogy a chilei átlagbér háromszorosát, 8-9 százezer pesót (360-400 ezer forintot) is megkeresik. Szinte az egész város apró, egyszintes házakból áll, amelyeknek az ajtaján talán még pont beférnék fejlehajtás nélkül, de ha a kezemet felfele kellene nyújtani, biztos, hogy egy dohos födémben kötne ki.

Az egész városról is az jön le, hogy egy olyan bányász tervezete, akinek az egész élete arról szólt, hogy a szűk bányajáratokban kellett elférnie, és ha a felszínre jött, már zavarta, hogy nincs a fejétől 20 centire fal. Szűkek az utcák, szűkek a járdák, alacsonyak az épületek, például ilyen alacsony villanyoszlopokat sem láttam még sehol.

És persze a bányászember remekül beleillik ebbe a képbe. Kevés olyan embert láttam, aki ne lett volna legalább egy fejjel alacsonyabb nálam, de még a 70 éves, lélegeztetőgépen vegetáló kriptaszökevényeknek is akkora mellkasa volt, amit én kétgeronazzonyi sebészeti beavatkozás után sem közelítenék meg.