Ha az ember visszagondol életének legboldogabb pillanataira, akkor rögtön az is eszébe jut, hogy ezekért nagyon kemény árat kellett fizetnie, persze minden bizonnyal ebben is rejlik a rendkívüliségük. Az egyetlen kérdés ilyenkor csak az, hogy mikor nyújtja be a számlát a mindenható.

Míg az olimpiai bajnok évtizedek kemény munkáját teszi fel egy kivételes pillanatért, a főiskolás pedig tucatnyi elcsalt vizsga izgalmával fizet a diplomájáért, addig a legnagyobb szerelmek tartásdíj-perrel, a legjobb bekúrások pedig a rendőrsön, a detoxban vagy éppen a tetováló szalonban végződnek.

Persze az a legrosszabb, ha ezeknek a pillanatoknak többször is megkérik az árát, elég csak a nem kevés munkával elért renoméjukat a Sport TV-ben leamortizáló magyar sportértelmiségre gondolni, akiknek sikerült megmutatni, hogy a sportról lehet unalmasabban beszélni egy Élet és Irodalom-publicisztikánál. És a sors velem is hasonlóan kegyetlenül bánt el, amikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom a világ legmélyebb kanyonját, ami egyben azt is jelentette, hogy az Andok Mészöly Kálmánja-vándordíjat is sikerült megszereznem.

Pedig még szerencsésnek is tekinthettem magam, amikor Arequipában sikerült az utolsó jegyet megszereznem a Cotahuasiba tartó buszra. Ez az utolsó sor középső helyét jelentette, ahol az öt széket végül nyolcan foglaltuk el, ugyanis a szomszédok 75 százalékához egy 2-10 év közötti gyerek is tartozott.

Cotahuasiba csak éjszakai busszal lehet eljutni, és a délután 4-kor induló járaton egészen este 11-ig nem is történt semmi különös, de innentől kezdve már sokkal inkább egy bespeedezett lovon érezhettem magam. Az út annyira szar lett a következő öt órára, hogy minden tízedik percben egész testemmel a levegőbe emelkedtem valamilyen hupli miatt, a köztes idő pedig muhammed alis rángásokkal és a mellettem ülő gyerekek rókázásainak hallgatásával telt. 

Reggel 7 körül arra ébredtem, hogy egy meredek hegyoldalba vájt kanyarnál állunk, és mivel előttünk beomlott az út, ezért egy félórás gyaloglással és némi minibuszozással jutottunk csak be a róla elnevezett kanyon legfontosabb településébe, az 1500 lakosú Cotahuasiba. A poggyászunkat nem vihettük magunkkal, mert azt hitték, hogy délutánra megjavítják az utat, ami végül öt nappal később sem készült el, így délután vissza kellett másznunk a cuccainkért.

Miután egy napot elbasztam a felesleges várakozással, utána elbasztam a következőt is, mivel a vacsorámból egy Aaa+-os ételmérgezés lett. Végül két és fél nap pokol után indulhattam el, hogy megnézzem a 3500 méteres mélységével a világ legmélyebb kanyonját. Bár a világ legjeit rendszerint ellepik a turisták, a Cotahuasi-kanyonban eltöltött öt nap alatt egyetlen külföldit sem láttam. Ez annak köszönhető, hogy Arequipához sokkal közelebb fekszik a világ második legmélyebbje, a Colca-kanyon, ami közelsége mellett jóval könnyebben bejárható.

Cotahuasi nagyjából ott található, ahol elkezd bedurvulni a kanyon, tőle keletre lankásabbak és zöldebbek a hegyek. Ez egy viszonylag lakott terület, kisebb falvak mellett számos tanya-szerűség is van. Ez a rész könnyen bejárható, buszok is járnak, én is először erre indultam el, méghozzá a Cotahuasitól 20 kilométerre fekvő Alcába. A nap csúcspontja az volt, amikor 15 kilométer után egy termálfürdőzéssel szakítottam meg a túrámat. Bár hallottam a kanyont kettészelő folyótól pár méterre lévő fürdőről, mégis nehezen hittem el, hogy ez tényleg létezhet.

Bár a három medencés fürdő a budapesti fürdők minőségével nyilván nem versenyezhetett, de a 120 forintos belépőjével ár/értékben így is kenterbe verte őket. És ez az egész nemcsak amiatt volt abszurd, mert egy kirándulás közepén herézhettem a 40 fokos vízben az 5000 méteres hegyeket sasolva, hanem a 36 órával korábban a fürdőszobában bemutatott ámokfutáshoz képest is valószínútlenül jónak tűnt ez az egész. Ráadásul miután Arequipában megláttam életem legszőrösebb női karját, majd pár órával később életem legszőrösebb miniszoknyával kiemelt női lábát, a fürdőben egy vizespólós 80 éves parasztasszony masszírozta az egyik mellét egy percen keresztül.

A következő nap nyugat felé indultam el Cotahuasiból, abba az irányba, ahol a kanyon szép lassan eléri legnagyobb mélységét. Egy órás buszozással mentem el egy 150 méter magas vízesésig, majd olyan hatóra gyaloglás után egy Velinga nevű faluig, ahol az éjszakát töltöttem. A táj itt már sokkal zordabb volt, jóval meredekebb, kopár hegyfalakkal, a környezet nagyjából olyan volt, ahogy a kelet-európai ember elképzeli a vadnyugatot a keletnémet-jugoszláv kooprodukciós Winnetou-filmek alapján, bár a hatméteres kaktuszoknak azért jött tett volna egy photoshop.

Velingáig csak egy földút vezetett, és mindössze egy lakott részen haladtam át, a négy házból álló Rosada Pampán, ami rögtön listavezető lett az azokat a helyeket tartalmazó listámon, ahol a világ összes pénzéért sem laknék. A négy ház egyikében egy bolt is működött, amit egy 1,5 méter belmagasságú, berácsozott bodegának kell elképzelni. A helyiség felét egy ágy foglalta el, amin éppen egy rothadó lábú lény haldoklott, beterítve vagy 20 léggyel. Miután nagy nehezen feltápászkodott, és leporolta a megvenni kívánt vizesüveget, még vissza is tudott adni a kasszaként használt rozsdás teáskannából. Azt viszont nehezen tudtam eldönteni, hogy település 10 nincstelen parasztja, a nyolc óra alatt az úton elhaladni látott két busz és egy autó nincstelen utasai vagy pedig az általam vásárolt félliteres víz juttathatta-e aznap nagyobb bevételhez.

Később aztán kiderült, hogy az út nem is vezet el teljesen Velingáig, hanem harminc percet kell sétálni a hegyen felfelé egy szűk ösvényen. Nem emlékszem arra, hogy korábban jártam-e olyan faluban, amit nem lehetett gépjárművel megközelíteni, de az biztos, hogy olyan helyen még nem voltam, ami ennyire az isten háta mögött lett volna. Ráadásul egészen két évvel ezelőttig nem is létezett az a poros földút, ami Cotahuasitól elevezet a falu közeléig, és az emberek gyalog tették meg szamaraikkal az olyan 30 kilométeres távolságot.

A 25 fős település nagyjából úgy nézett ki, mintha egy inka romvárosba beköltözött volna néhány helyi paraszt. A falu főterén a poron kívül egy darab, három fadarabból összetákolt kapu állt, ami a környék legfontosabb szállítási eszközeit, a szamarakat kötötték. A tér szélén álló, bádogtetejű templom ajtaja egy külvárosi szaniterkereskedés kocsibeálló-kapujához hasonlított, mellette pedig a környék egyetlen tisztálkodási lehetősége, a közzuhanyzó állt, ami szoros versenyben maradt volna alul egy ötödik napját taposó fesztiválzuhanyzóval.

A hely nyomorát jól mutatta az a kép, amikor egy koszos kisgyerek egy piros törülközőt lengetve próbált bikaviadalt játszani a téren egy életunt kutyával, aki viszont nem akart bika lenni, ezért végül fordultak a szerepek, és a kisfiú kezdett el rohangálni a törülközőval az engedelmesen tűrő kutya fejének.

Mindezek után meglepődtem, hogy tényleg létezik az a szálláslehetőség, amiről hallottam korábban. A házi szállás olyan volt nagyjából, mint a magyar falu lomizóinak és vaterázóinak a háza, a cinikus utazási irodák az autentikus és az öko jelzőt használták volna rá. A szálláson, ahol idén én voltam a harmadik vendég, ételt is kaptam, és a legjobb szórakozásom ezen a délutánon az volt, hogy a levesem elfogyasztása után a főételemre várva számolgathattam, hogy hány légy száll rá a levesem maradékaira. Talán 53 volt a legtöbb, amíg eljutottam.

Másnap reggel busszal indultam vissza Cotahuasiba, és ekkor tudatosult bennem igazán a kanyon monumentalitása. Ha a Világ Legveszélyesebb Útjánál 700 méteres, közel vízszintes sziklafal mellett húzódott az út, itt ezer méternél is több volt a mélysége (a hegyoldalba vájt út a kép bal oldalán látható). Míg Bolíviában a biciklin ülve sem féltem a mélységtől, itt néha már gyalogolva sem éreztem biztonságban magam, amikor meg a buszra ültem, és 20 centire haladtunk el a szakadéktól az éjszakai esőzések miatt átázott talajon, akkor olyan félelem volt bennem, amit azóta nem éreztem, mióta két kopasz megcipőzött a siófoki La Siestában.

Amikor az 1+ kilométeres mélység mellett megjelentek a tócsák és a hajtűkanyarok, és a 25 év körüli sofőr – aki egy kupak bor bepuszilásával kezdett, amikor felszálltam – elkezdett janizni a beláthatatlan kanyarok előtti gázfröcsökkel, akkor elkezdtem egyre több esélyt látni arra, hogy a halálhírem lesz anyám nőnapi ajándéka. Végül persze semmi gond nem történt, így tovább indulhattam, hogy megvalósítsam egy gyermekkori álmomat.