Hiába számít Cuzco Peru leglátogatottabb városának, a 2000-es évek európai turizmusának számos meghatározó eleme még 2012-ben sem ért ide. A város minden részletében szívesen elmerülő turista így hiába próbálná pénzzel honorálni a beöltözött Teletubbie-val készült közös fotót, a mozdulatlanságot imitáló, arany- vagy ezüstfestékkel befújt furcsaság mindenkit megijesztő hirtelen mozdulatait, a helyi focicsapat mezét viselő, görnyedt hátú, bajszos középkorú percekig tartó dekázásait, és még azt a táskát sem tudná megvenni, aminek a dizájnja abból áll, hogy egymás után felírták rá jó sokszor a város nevét.

Persze a turista még ezek hiányában is gyorsan meggyőződhet arról, hogy a belváros atmoszférája semmiben sem különbözik Európa legturistásabb városainak főtereitől. Cuzco főterén nehéz eltölteni úgy három percet, hogy az embert ne akarják elvinni egy szervezett túrára amerikai nyugdíjasokkal, ne akarják megetetni az ilyen helyekre jellemző rusztikus éttermében egy rusztikus étterem-ízű pizzával, ne akarja megmasszírozni egy, a meggyőzéshez a hiányos fogsorát is bevető félkurva, vagy ne akarja kipucolni cipőjét egy utcagyerek.  

Az egész persze nem lenne tökéletes, ha a főtéren ne szónokolna mindig valamilyen helyi őrült a látomásairól, ha ne lehetne mindig látni egy starbucksos papírpohárral sétálgató turistát, ha a japán ember ne csinálna három fényképet a mellette ülő társa rántott húsáról, vagy ha minden szembejövő, Daddy Yankee-hardware-rel rendelkező kamasz ne próbálna rásózni a fehér emberre egy kis kokót vagy füvet. 

És az első napokban még hiába volt előrelépés, hogy végre nem úgy bámultak az emberre, mintha óriási mellei lennének, hanem úgy tekintettek rá, mint egy két lábon járó hitelkártyára, pár nap után azért felüdülés volt a külvárosban sétálgatni, hiszen mégis azért utazik az ember, hogy végre köpködő csajokat és az orrukban a második ujjpercükig kalandozó jóembereket láthasson, nem pedig azért, hogy lehúzzák.

Meg persze azért, hogy ilyen, nagyon bizarrnak tűnő emlékműveket láthasson. A Budapest Pride hangulatát a szocreál szobrászattal vegyítő alkotás a látszattal ellentétben nem annak állít emléket, hogy kommunista buzik vették át a hatalmat Cuzcóban. Peru harmadik legnagyobb városa ugyanis az Inka Birodalom központja volt, az inka zászló pedig pont úgy néz ki, mint az, aminek a közelében a melegek is szívesebben veszik elő az exhibicionista énjüket. És hiába olcsó poén, de nehéz nem elmosolyodni vagy nem a YMCA klipjére gondolni, amikor egy szigorú tekintetű fegyveres rendőr vállán meglátja az ember a szivárványos zászlót, pláne, ha rendőr egy segway-en csapatja.

Cuzco egész Amerika egyik legfontosabb történelmi városának számít, ugyanis amellett, hogy az inkák fővárosa volt, a kontinens legrégebb óta folyamatosan lakott települése. A 350 ezres, 3300 méteren lévő város azonban csak másodsorban köszönheti ennek a rengeteg turistát, mert ami kihagyhatatlanná teszi, az a Machu Picchu, amihez gyakorlatilag muszáj érinteni Cuzcót.

Cuzcót két nagyon komoly földrengés is megrázta a spanyol hódítók megjelenése óta, de ezek kevesebb kárt tettek a város és a környék nagyon masszív, inkák által elkészített épületeiben, mint az azóta épült házakban. Részben emiatt a belvárosban nagyon sok épület az inka épületek alapjaira épült, és – bár ez inkább érdekesség, mintsem szembeötlő különlegesség – a belváros alaprajza is ugyanolyan, ahogy az inkák felépítették.

Fogalmam sincs miért, de engem mindig a többség számára a kisvárosi helytörténeti múzeumokkal egy érdeklődési szinten lévő templomok érdekeltek a legjobban egy városban. A 2000-es évek elején még szorgalmasan vittem magammal a Panoráma útikönyveket az utolsó lengyel vagy balkáni koszfészkekbe, hogy minél többet megtudhassak például arról, hogy hány centiméter is az alkápolnában lévő oszlop átmérője. Ennek megfelelően a Cuzco környékén lévő inka romoknál is sokkal jobban érdekeltek a város templomai, amelyeket már nagyon régóta meg akartam nézni.

A legérdekesebbek a főtéren lévő, közel 500 éves templomok voltak, a közel 100 évig épített katedrális, és a jezsuiták által épített Companía de Jesús (képen). Már a homlokzatuk is kibaszott jól nézett ki, a belsejük meg minden várakozásomat felülmúlták, ennyire részletgazdag oltárokat Nyugat-Európában is ritkán lehet látni. Az ezüstből, aranyból és legfőképpen fából készült oltárokban elképesztő mennyiségű munka lehetett, kár, hogy a templomban tilos volt a japánkodás.