Egészen a tegnapi napig nem tudtam, milyen érzés az, amikor megvalósul az ember gyermekkori álma. Nem lett belőlem focista, nem lettem énekes valamilyen menő együttesben, és nem elég, hogy Angkorba sem jutottam el még, egyelőre anyámat sem sikerült feleségül vennem.

Az ember életében mindig különleges helyet foglalnak el a gyerekkori álmok, még ha azok inkább nevezhetőek perverznek, mintsem szofisztikáltnak. Eleinte sokszor képzeljük el magunkat, ahogy gólt lövünk a világbajnokság döntőjében, vagy ahogy 10 ezer szukás csaj skandálja a nevünket, miután az iszonyatosan menő outfitünkben eléneklünk egy számot. Aztán jön az a szomorú időszak, amikor azt a gólt legfeljebb a d-seknek rúgjuk be a tornaórán, és az osztálytársnők meg legfeljebb lesajnálóan összemosolyognak, amikor orrhangon eléneklünk egy népdalt az énekórán.

Aztán évekig eszünkbe sem jutnak ezek az álmok, felnőve pedig már inkább cinikusan gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még mindent másmilyennek képzeltünk el. Mielőtt hat nappal ezelőtt megvettem volna a belépőjegyemet a Machu Picchuba, nekem sem jutott eszembe sokszor életem első fogadalma, amit valami világ x csodájáról szóló könyv lapozgatása közben tettem: két helyre akarok eljutni az életben, a kambodzsai Angkorba és a Machu Picchuba.

A belépő megvásárlása óta azonban egyre többször és ünnepélyesebben gondoltam a közelgő napra, bár a 8 éves Gaucsó Gyík biztos nem úgy képzelte el az álma megvalósulását megelőző órákat, ahogy az valójában történt. A Cuzcótól 112 kilométerre fekvő Machu Picchuhoz háromféleképpen lehet eljutni. A tettre kész gazdag egy szervezett, 3-4 napos túra keretében a különböző inka ösvényeken juthat el a Machu Picchuhoz, amelyek leghíresebbje, az Inca Trail alapáron 600 dollárba kerül. A lusta gazdag egy háromórás vonatúttal juthat el Cuzcóból a Machu Picchut kiszolgáló turistafaluba, Aguas Calientesbe, és fizetheti ki a retúrjegyért elkért pofátlanul magas, 180 dolláros árat.

A szegény ember pedig felszállhat egy lepattant buszra Cuzcóban reggel 7-kor, hogy egy átszállás után délután 4-re megérkezzen Santa Terezába, majd onnan a vonatsínek mellett 13 kilométert lesétálva a sötétedés után megérkezzen Aguas Calientesbe. Talán az utazás eddigi leglehangolóbb része volt, amikor 25 argentin hippi, két csóró német diáklány és egy olcsójános kelet-európai a vonatsínek mellett baktattak a sárban. Úgy néztünk ki, mint egy kibaszott éhségmenet, és csak az tudott vigasztalni, hogy minket legalább nem az inspirál, hogy az életét egy, malacjelmezben töltő államtitkárral találkozzunk.

A budapesti aluljárók hangulatát idéző, 2000 fős Aguas Calientes úgy néz ki, mintha a Kárpátok síközpontjairól merítették volna az ötleteket a településtervezésnél. A jellegtelen szállodákból és éttermekből álló Aguas Calientest a Machu Picchu közelségén kívül az különbözteti meg kelet-európai testvérvárosaitól, hogy itt az előre terített éttermi asztalok legfontosabb tartozéka és egyben a település legjobb szórakozási lehetősége a jenga.

A sötétben való sétálást aztán másnap megint gyakorolhattuk, ugyanis hajnali fél 5-kor indultunk el Aguas Calientesből, hogy a 6 órai nyitásra felérjünk a Machu Picchuba. Az inka romváros hangulata alapjaiban más, mint azok a világ x csodája közé sorolt látnivalók, ahol korábban jártam. Egy-két kivételtől eltekintve ezek a fényképeken már ezerszer látott helyek semmilyen komoly hatást nem gyakoroltak rám, ahogy az ezeket a helyeket robot módjára fényképező többi turistára sem.

Itt azonban még soha nem láttam annyi turistát, akiken világosan látszott, hogy ezek a pillanatok tényleg jelentenek valamit számukra. Az ilyenkor szokásos gyűlölködő pillantások helyett sokkal jellemzőbb volt a pajkos összemosolygás, ami alól persze a rengeteg amerikai nordic walkingos köcsög kivétel volt. Talán semmi sem írhatja le jobban azt, hogy mennyire átszellemült néhány turista, mint az az 50-es éveit taposó indiai arc, aki a Ralph Lauren-pólójában és a vasalt szövetnadrágjában négykézláb mászott fel a sáros lépcsőkön a romváros fölé emelkedő Huayna Picchura, és úgy tűnt, hogy a Machu Picchut meglátogató nők is háttérbe szorították a szépségápolást a megelőző napokban, ugyanis annyi lenőtt hajfestéket a 3-as metró tetszőleges megállójában sem láttam még soha, mint itt.

A Machu Picchu tökéletes és zseniális. Tökéletes, az ember egyszerűen semmi másra nem vágyik, ha leterül arra a helyre, ahol minden fotó készül, és elnézegeti a romváros, a Huayna Picchu és a környező hegyek megunhatatlan egységét. És zseniális, mert amikor a vonatsínek mentén sétálva körbementünk a Machu Picchu alatt, hiába tudtuk, hogy hol van az inka romváros, egyszerűen tényleg semmit nem lehet látni belőle, ezért amennyire elsőre meglepő, annyira érthető, hogy csak 1911-ben fedezték fel (bár állítólag már a XIX. század második felében is eljutottak ide fehér emberek). 

És hiába látogat ide napi sok száz turista, a Machu Picchu ennek ellenére sem veszített el teljesen a romantikáját, ugyanis napjainkban sem mehet biztosra az, aki el akar jutni ide. Idén legalább kétszer függesztették fel napokra az Aguas Calientesbe vezető vonatközlekedést a földcsuszamlások miatt, de 2010-ben például helikopterekkel kellett evakuálni 2000 turistát és helyi lakost a Machu Picchut megkerülő Urubamba áradása miatt, és csak három hónappal később indulhatott be újra a turizmus. Az meg pláne bizarr, hogy akár busszal, akár gyalog teszi meg az utat az ember Aguas Calientesből a romvárosba, mindenképp el kell haladnia a középkori körülmények között dolgozó kőfaragók mellett, akik a környék kőtömbjeit aprítják fel a vonatsínek feltöltéséhez.

És hogyan telik a nap, amikor az ember meglátogatja a Machu Picchut? Először is olyan boldogan kel fel hajnali 4-kor, mint korábban soha, majd miután énekelt egyet a zuhany alatt, egy másfél órás sétával felmászik a romváros bejáratához.  Miután beért, ideje nagy részét azzal tölti, hogy a fotókészítő helyről bambulja a Machu Picchut. Emellett egy óra alatt be lehet járni a romvárost, fel lehet mászni a Huayna Picchura, el lehet sétálni a várostól fél-egy órányi távolságra fekvő inka romokhoz, majd végül a sok lépcsőzéstől hullafáradtan el lehet menni egy termálfürdőbe regenerálódni, a medencében pedig sörözéssel ünnepelni a nagy napot.