Ha véget érnek életünk olyan szimbolikus szakaszai, mint például egy év, akkor azt mindenki más módszerekkel igyekszik feldolgozni. Van, aki a hóesésen elmerengve egy forró tea mellett összegzi magában az elmúlt 365 napját, van, aki az utolsó napok cigi-túladagolásával próbál megágyazni az újévi fogadalmának, és van olyan is, aki a legutóbb tavaly december 31-én hívott ismerősöket hívogatja annak reményében, hogy ismét lesz náluk házibuli.
Nincs ez máskor akkor sem, ha életünk meghatározó korszakai zárulnak le. Sokan ilyenkor ünnepélyesen számot vetnek sorsukkal, és meghatódva szomorkodnak azon, hogy életünk olyan szakasza zárult le, amiről tudják, hogy soha többet nem fog megismétlődni, legyen az az Erasmus, a tanulás befejezése, vagy a gyerekkoruk óta űzött sport abbahagyása.
Mások kevésbé tekintenek hátra, sokkal inkább már azon jár az eszük, hogy hogyan tudnának a jövőben még sikeresebbek lenni. És persze azokról sem szabad megfeledkeznünk, akik azzal próbálják túlszárnyalni addigi életük csúcspontját, amikor is pirosra festett, felfelé állított hajjal a Tarzan c. dance school egyetlen növendékeként mutattak irányt a ’90-es évek magyar fiatalságának, hogy a piacra dobás előtt meggyőződnek a fejüket dubajozásra adó termékeik minőségéről.
Nemcsak azért, mert a leghosszabb terveim szavatossága legtöbb esetben a néhány napot sem éri el, vagy mert amikor egyszer pirosra szerettem volna befesteni a hajamat, akkor az valamiért zöld lett, de én egyértelműen az első csoportba tartozom, és utam utolsó állomása, Montevideo hibátlan díszletet adott ahhoz, hogy mélabúsan búcsút vegyek életem legérdekesebb hat hónapjától.
Az őszbe forduló Montevideónál nehezen tudtam volna elképzelni megfelelőbb helyet a világfájdalomhoz. A 15-20 fokos idő miatt hónapok óta először kellett felvennem hosszúnadrágot
Montevideo az a város, aminek a legkultikusabb eleme a helyi csöves, akit kizárólag abban a pozícióban lehet látni, ahogy ül rozoga lovas kocsiján, és belassulva szállítja az összekukázott javait. De legalább valamit csinál, szemben az uruguayi emberrel, az elzombisodott vámpírral, aki napközben képtelen bármire is a matéja szopogatásán kívül, és arra is csak hajnali 1 körül veszi rá magát, hogy elmenjen bebaszni.
A belassult posztapokaliptikus világon az sem segít, hogy Montevideo látszólag az óceánparton fekszik, mivel a várost megalapító spanyolok nem vették figyelembe, hogy amikor én 500 évvel később erre fogok járni, akkor a kék óceánt szeretném látni. Montevideó ugyanis valójában sokkal inkább a világ legnagyobb tölcsértorkolatánál fekszik, ami miatt a víz sótlan és a Paraná folyó hordaléka miatt barna. Így az óriási szélben a barna víz partjánál az egyetlen szórakozásom az maradt, hogy elnézzem, ahogy a parton lévő Holocaust-emlékművet parkourozásra használja három haver, illetve arra, hogy megüzenjék azt az emlékműre felfújt taggel Samuelnek, hogy Samuel.
Miután továbbálltam a Montevideótól 2,5 órás buszútra lévő Colonia del Sacramentóba, akkor sem gondoltam máshogy, hogy a portugál előtt az uruguayi embernek változna meg a legjobban az élete, ha törvény rendelkezne a kötelező reggeli speed-fogyasztásról. A 22 ezres városnak azonban legalább jól állt ez a fokozhatatlan bezombultság, itt valahogy nagyobb élvezettel vonszoltam magam a néhány utcából álló belvárosban.
A Paraná torkolatánál, Buenos Airesszel szemben lévő Coloniát még a portugálok alapították, hogy innen csempészhessenek a spanyol Buenos Airesbe. A kisváros annak köszönhetően került be az útikönyvek kötelező állomásai közé, hogy történelmi belvárosa a dél-amerikai viszonyokhoz képest szokatlanul ép maradt, de ez kizárólag annak lehetett érdekes, aki még soha nem járt egy nyugat- vagy dél-európai kisvárosban, vagy aki nem ismeri azt a kelet-európai jellegzetességet, ahol a más történelmi emlékek hiányában egy 120 éves érdektelen kastély mellé húznak fel olyan turisztikai infrastruktúrát, mint a Váci utcában.
Utolsó kommentek