Gaucsó Gyík

Ha az ember visszagondol életének legboldogabb pillanataira, akkor rögtön az is eszébe jut, hogy ezekért nagyon kemény árat kellett fizetnie, persze minden bizonnyal ebben is rejlik a rendkívüliségük. Az egyetlen kérdés ilyenkor csak az, hogy mikor nyújtja be a számlát a mindenható.

Korábban összesen egyszer láttam két férfit több mint egy órán keresztül turbékolni egymással, mégpedig egy gdanski hajós túrán, amikor a lerobbant kikötőn keresztül a második világháború kitörésének teljesen jellegtelen helyszínét látogattuk meg.

Mielőtt La Pazba érkeztem volna, nehezen tudtam volna elképzelni nála menőbb várost. Ez a világon a legmagasabban fekvő (de facto) főváros, itt van a világ egyetlen kokainbárja, itt van a világ legmagasabban fekvő nemzetközi reptere, itt van a világ egyik leghíresebb börtöne, ráadásul egy 6465 méteres hegy tornyosul fölé, meg hát alapból mennyire király lenne, ha Budapestet hívnák Békének vagy Londont Peace-nek.

Mindannyian ismerjük azt a végtelenül lehangoló érzést, amikor régi álmunkat valóra váltva végre eljutunk az évekkel korábban kinézett világhírű helyre, de amikor ott állunk előtte, valahogy kisebb, csúnyább, jelentéktelenebb, mint ahogy képzeltük, és még a körülötte hemzsegő turistából is kurva sok van.

A világon háromféle hely létezik. Van, ahol nem érzi jól magát az ember. Van, ahol jól érzi magát, és amikor letelik az eltölteni tervezett idő, akkor nyöszörög, hogy még heteket tudna eltölteni ott, tesz egy felelőtlen fogadalmat, hogy valamikor vissza fog térni oda, de a legelszántabbak is legfeljebb addig jutnak el, hogy az utolsó napjukon megosztják ezeket az érzéseiket a Facebookon az otthon szopó ismerőseikkel.