Gaucsó Gyík

Az emberek valamiért betegesen ragaszkodnak a rekordokhoz. A hegymászó a Mt. Everestet akarja megmászni, az építész a világ legmagasabb épületét szeretné megtervezni, a sportoló meg világrekordot szeretne dönteni.

Pár nap céltalan bolyongás után már órák óta buszoztam az Atacama-sivatag homokdűnéi között, amikor egy fülbedugulást bőven meghaladó meredekségű homokhegy tetejéről megláttam a homokdűnék és a Csendes-óceán közé préselődött Iquiquét.

Kevés megmagyarázhatatlanabb dolog van annál, mint amikor valaki pusztán amiatt látogat meg egy települést, mert tetszik a neve. Én mindenesetre rövid időn belül másodszor jártam így, amikor Santiago és a perui hátárnál fekvő Arica között kerestem egy stopovert két éjszakai buszozás között.

Amikor az ember nézegeti a városról készült képeslapokat Santiagóban, picit úgy érzi magát, mint amikor rádöbben, hogy mégsem kellett volna megvennie azt a külvárosi romhalmazt, amit az ingatlanügynök befektetésre kiválóan alkalmasnak nevezett, vagy hogy mégsem kellett volna hinnie a porszívóügynöknek, aki szerint porszívója még a szőnyegből is kiszippantja a kiömlött kávét.

Elképzelni sem lehetne ideálisabb fővárost a Kazinczy utcai romkocsmáknak, mint a Csendes-óceán partján fekvő chilei Valparaísót. Ez a 300 ezres város nagyjából úgy néz ki, mintha kezdő építészek azon versenyeztek volna, hogy ki tud minél több, minél különbözőbb színű házat összezsúfolni egy 30 százalékosan emelkedő hegyre, amelyek minél gyorsabban szétrohadnak.