Ahogy Usain Boltból sem nézné ki az ember, hogy a futás előtti vigyorgáson, a 100 méter 10 mp alatti lefutásán és a futás utáni beálláson kívül képes lenne mondjuk meghámozni egy narancsot vagy elkészíteni egy vörösboros kólát, úgy a világ egyik legmagasabban fekvő városáról, Potosíról sem hinné azt, hogy bármilyen érdekesség legyen itt, azon kívül, hogy geci magasan van.

A 4100 méteren fekvő Potosít azonban a földrajzi helyzete mellett a történelme, a társadalma és az építészete is roppant érdekessé teszi. Erről a 165 ezres városról még olyan 15 éves korom környékén hallottam először, amikor a mateklecke megírása és a fociedzés között a kokainról folytattam kutatásokat.

Potosí igen keserű történelmében ugyanis a kokain alapanyaga, a kokalevél töltötte be azt a szerepet, mint amit a vidéki főiskolák vizsgaidőszakaiban a speed a ’90-es években. Potosít 1546-ban alapították a spanyol hódítók, miután felfedezték a szomszédos hegy páratlan gazdagságát: a város fölé magasuló Cerro Rico rejtette magában a világ valaha volt legnagyobb ezüstkészletét. A kitermelés megkezdése után a Potosí a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városa lett, de ennek meglehetősen kemény ára volt: becslések szerint három évszázad alatt kilenc millió indián, majd később az őket részben váltó, erősebb fizikumú afrikai rabszolga halt bele az embertelen munkába.

Itt jön képbe a gimnazistaként olvasott tanulmány a folyamatosan kokázó indiánokról, amelynek elolvasásáért valószínűleg az Első csók valamelyik epizódjáról voltam kénytelen lemondani. Nagyjából arra emlékszem belőle, hogy a bányában a lehető legkegyetlenebb körülmények között, napi 18 órában dolgoztatott indiánok egész nap csak kokaleveleket rágcsáltak, mert elűzi a szorongást, csökkenti a fáradtságérzetet és az éhséget, de így is csak hónapokig húzták ki. Akinek pedig valahogy mégis sikerült megszöknie, bezöldült fejjel és bezöldült fogakkal parázta szét magát valami erdőben, nem csoda, hogy az ő történetüket még Virginie-nél is érdekesebbnek tartottam.

A keserű múlt még most sem zárult le teljesen, a lakosság 40 százaléka a bányában dolgozik, amit egy szervezett túrával meg is lehet látogatni. Ez úgy nézett ki, hogy kb. két órán át mászkáltunk egy és két méter közötti üregekben, eleinte 20 centis vízben és hidegben, amit fokozatosan felváltott a hőség, a por és a szulfát penetráns bűze, és ehhez hozzájött, hogy a 4000 méteres magasság miatt alapból nehezen lélegeztem, így amikor végre kijutottam, olyan megkönnyebbülés kerített hatalmába, amilyet Schmitt Pál is érezhetett, amikor teljesítette édesanyja kívánságát.

Ahogy a közérzetem romlásával párhuzamosan egyre több 14-15 év körüli bányászpalánta jött velem szemben a foguk és az pofazacskójuk közé satuzott kokalevelek miatt megpuffadt arccal, én is csak azt vettem észre, hogy egyre több kerül az én számba is az eredetileg a bányászoknak szánt zacskóból. Elég elszomorító volt látni ezeket a srácokat, a bányát ugyanis nagyjából 13-15 évig szokták bírni, utána jó eséllyel elpatkolnak. A rekordot állítólag egy Luis nevű tag tartja jelenleg, ő 15 éves korában kezdte, most pedig 47 éves. A legfiatalabb srác, akivel találkoztunk, 11 éves volt. Valószínűleg kevés olyan hely van a világon, amelynek a legfontosabb turisztikai látványossága a teljesen nyíltan vállalt gyermekmunka.

Még abszurdabb volt a túránk célpontja, a bánya urának, Tíónak a meglátogatása. Tío – akinek a kép közepén látható kék címkés, kétliteres flaskától picit jobbra láthatóak a szemei - még a spanyolok találmánya volt, hogy így fenyítsék az indiánokat, de a bányászok továbbra is azt hiszik, hogy ez a szemétkupac közepén elhelyezett szemétegyüttes fogja őket megvédeni őket megvédeni minden rossztól, és hát ennek érdekében nem éppen a hoffmannrózsai úton gondoskodnak róla. Tíónak ugyanis elég szórakoztató lehet élete, ami abból áll, hogy tiszta alkohollal locsolják, kokaleveleket szórnak rá, a szájába meg egy égő cigit szoktak tolni. Ezek mellett soha nem lankadó fasza gondoskodik a totális offenzívájáról a tízparancsolat ellen.

És vajon mi lehet a bányász után a legkeresettebb szakma a világ egyik legmagasabban fekvő városában? Ki hinni, hogy nem mondjuk a fűtésszerelő, a lélegeztetőgép-kereskedő vagy mondjuk a lámapásztor, hanem az ügyvéd? A főtér környékén lévő utcákat szinte kivétel nélkül ügyvédi és közjegyzői irodák uralják, ráadásul minden irodában tömegek állnak sorban. És mint tudjuk, ha ügyvéddel vagy közjegyzővel van dolgunk, akkor garantáltan egy halom iratot kell magunkkal cipelnünk, így az irodáik hegemóniáját is csak néhány fénymásoló töri meg.

A jelenségre egyetlen, bár elég furcsának tűnő magyarázatot kaptam: a bányászok függetlenül vagy kis csoportokban dolgoznak, és a szerencséjük mellett az ásványkincsek piaci ára is folyamatosan változik. Így vagyoni helyzetük is nagyon ingadozó, amit ők szeretnek maximálisan kihasználni, ezért sűrűn cserélgetik az aktuális státuszuknak megfelelő ingatlanokat.

Potosí építészetileg is az egyik legérdekesebb város, ahol eddig jártam, számtalan kolonialista építészeti emlékművel, és itt láttam először olyan templomokat, amik mindig is eszembe jutottak Dél-Amerikáról. A szűk utcák, olykor 20 centiméteres járdák ugyanakkor elég nagy kihívást is jelentenek. Hiába gondolná az ember, hogy ha már felszenved 4100 méterre, akkor legalább tiszta lesz a levegő, kevés helyen tüdőztem le annyi kipufogógázt, mint itt. Potosíban szinte csak japán kegyelemkisbuszokkal működik a tömegközlekedés, amiknek nagyjából pont fejmagasságba van a kipufogócsövük. Így amikor a 20 centis járdán sétálsz, és a melletted lévő busz a lejtős út miatt éppen tol egy gázfröccsöt, az egyetlen védekezési eszközöd az marad, ha két centivel közelebb húzódsz a falhoz.

Végezetül említést kell tennem erről a látványról, ami az egyik szupermarketben fogadott, és 15 éves korom óta nem tapasztalt éket vert köztem és az alkoholfogyasztás közé. A legolcsóbb műanyagpalackban tárult, fagyálló-színű áfonyás és narancsos vodkák közé a volt kommunista országokban jóval fényesebb karriert befutó Cubra Libre szorult. Hát végképp nem lennék bányász, ha ezektől kellene bekúrnom minden pénteken.