Mióta a kiskoromban látott vadnyugati filmekben a teljesen élhetetlen, sivatagi koszfészkekben az unalom miatt egymást szopató, és közben gonoszan kacarászó bajszos suttyók mellett mindig feltűnt egy, a hőség miatt henyélő kutya, azóta szeretnék eljutni egy olyan helyre, ahol látszólag teljesen élettelenül heverésznek a hasonló kutyák. Az ilyen helyekről képzeltem azt, hogy emberi punnyaszkodásnak is tökéletesek, és Buenos Airest követő állomásom, San Clemente del Tuyú ideálisnak számít ebből a szempontból.
A 13 ezer fős kisváros tele van teljesen betompultan döglődő kutyákkal, akik a kísértetiesen hasonló hardverjük ellenére olyanok, mintha teljesen különböznének a magyarországiaktól. Nemhogy a világ, még az étel iránt sem tanúsítanak semmilyen kíváncsiságot, melankóliájukból legfeljebb a sötétben emelkednek négy lábra, de akkor is inkább csak szelíden bambulnak, és az látszik rajtuk, hogy nem tetszik nekik a feltápászkodás izgalma.
A magyarországi kutyának négy alaptulajdonsága van, amit jó esetben egyszerre is tudnak csinálni: az ugatás, a futás, a farokcsóválás és a lihegés. Ezek közül az argentin kutya egyedül az ugatásra képes. Szóval olyan, mintha az argentin lenne az életunt csepeli panelproli, aki csak arra vágyik, hogy egy brájzliban támaszthassa a pultot, és szidhassa a politikusokat, a magyarországi kutya meg a nincstelenségből Európába szerződött brazil focista, aki két kanállal zabálja az életet, végigmegy a fél városon és a buliból érkezik a délelőtti edzésre.
Ugyanez az analógia érvényes a légyre is. Az argentin légy kövér, nehézkes és annyira pofátlanul lusta, hogy a többszöri elhessegetés után is visszamászik az emberre. Viszont elkényelmesedett puhány élete miatt ideális áldozata a magyar tenyérnek, amit sokkal több sikerélmény ér emiatt, mint bárhol. Lehet, hogy azért nyugtalan a magyar kutya, azért sovány a magyar légy és azért kényszerül IMF-hitelre a csavaros észjárású magyar ember, mert a lustulás helyett inkább kölcsönösen egymást szopatják.
San Clemente amúgy az Atlanti-óceán partján fekszik, de még a Rio de
San Clementébe teljesen véletlenül kerültem, de pont egy olyan helyre vágytam, ahol kötöttségek nélkül lehessen lustulni, ezért úgy döntöttem, itt maradok két hétig. A viszonylag szeles idő és a 30 fok alatti hőmérséklet miatt szerencsére annyi kötelezettségem sincs, hogy végig a tengerparton kelljen heréznem, így tényleg kedvemre baszhatom el az időmet.
Argentínában a nyaralási főszezon körülbelül karácsonykor kezdődik, ennek megfelelően még viszonylag kihalt a város, ami főleg üdülőszerű házakból áll, meg néhány jellegtelen, páremeletes szállodából. Hétvégéig gyakorlatilag senki nem volt a parton, szombaton viszont már kb. háromszor annyian voltak, mint egy LMP-s flashmobon.
Főleg csóró, elhízott, Buenos Aires-i kiscsaládok járnak ide, külföldieket még nem láttam. Az apuka archetípusa jellemzően úgy néz ki, mint Maradona a kokós korszakában, szívesen visel aranyszínű fülbevalót, van tetoválása, nincs nyaka, szereti kétkerekezve istennek érezni magát a quadján. Szóval király arc. Az anyuka dagadt, mindig fehérebb, mint férje, és először mindig azt hiszi róla az ember, hogy a férj anyósa. A szülők kedvenc időtöltése, hogy elhízott gyerekükről képeket és videókat készítsenek, ahogy ismerkedik a barnás habokkal.
Utolsó kommentek