Mióta a kiskoromban látott vadnyugati filmekben a teljesen élhetetlen, sivatagi koszfészkekben az unalom miatt egymást szopató, és közben gonoszan kacarászó bajszos suttyók mellett mindig feltűnt egy, a hőség miatt henyélő kutya, azóta szeretnék eljutni egy olyan helyre, ahol látszólag teljesen élettelenül heverésznek a hasonló kutyák. Az ilyen helyekről képzeltem azt, hogy emberi punnyaszkodásnak is tökéletesek, és Buenos Airest követő állomásom, San Clemente del Tuyú ideálisnak számít ebből a szempontból.

A 13 ezer fős kisváros tele van teljesen betompultan döglődő kutyákkal, akik a kísértetiesen hasonló hardverjük ellenére olyanok, mintha teljesen különböznének a magyarországiaktól. Nemhogy a világ, még az étel iránt sem tanúsítanak semmilyen kíváncsiságot, melankóliájukból legfeljebb a sötétben emelkednek négy lábra, de akkor is inkább csak szelíden bambulnak, és az látszik rajtuk, hogy nem tetszik nekik a feltápászkodás izgalma.

A magyarországi kutyának négy alaptulajdonsága van, amit jó esetben egyszerre is tudnak csinálni: az ugatás, a futás, a farokcsóválás és a lihegés. Ezek közül az argentin kutya egyedül az ugatásra képes. Szóval olyan, mintha az argentin lenne az életunt csepeli panelproli, aki csak arra vágyik, hogy egy brájzliban támaszthassa a pultot, és szidhassa a politikusokat, a magyarországi kutya meg a nincstelenségből Európába szerződött brazil focista, aki két kanállal zabálja az életet, végigmegy a fél városon és a buliból érkezik a délelőtti edzésre.

Ugyanez az analógia érvényes a légyre is. Az argentin légy kövér, nehézkes és annyira pofátlanul lusta, hogy a többszöri elhessegetés után is visszamászik az emberre. Viszont elkényelmesedett puhány élete miatt ideális áldozata a magyar tenyérnek, amit sokkal több sikerélmény ér emiatt, mint bárhol. Lehet, hogy azért nyugtalan a magyar kutya, azért sovány a magyar légy és azért kényszerül IMF-hitelre a csavaros észjárású magyar ember, mert a lustulás helyett inkább kölcsönösen egymást szopatják.

San Clemente amúgy az Atlanti-óceán partján fekszik, de még a Rio de la Plata tölcsértorkolata közelében, így a víz nem teljesen kék a folyó hordaléka miatt. Buenos Airesből körülbelül hat órás buszút vezet ide, és bár az általános iskolás földrajzóráim óta rettegtem a pampák monotonitásától, kifejezetten jó volt utazni, annak ellenére, hogy tényleg csak két különböző kép váltogatta egymást. Az egyik képen egy végtelen síkság van, a távolban néhány furcsa facsoporttal és legelésző tehenek, akikből a free range tenyésztésnek és a fűvel való táplálkozásnak köszönhetően a világ legjobb marhahúsa lesz. A másik képen pedig egy kissé lepattant, de nagyon cuki kistelepülés van, ahol valszeg az épületektől az utakon és az autókon át az emberekig 50 éve is ugyanígy nézett ki minden.

San Clementébe teljesen véletlenül kerültem, de pont egy olyan helyre vágytam, ahol kötöttségek nélkül lehessen lustulni, ezért úgy döntöttem, itt maradok két hétig. A viszonylag szeles idő és a 30 fok alatti hőmérséklet miatt szerencsére annyi kötelezettségem sincs, hogy végig a tengerparton kelljen heréznem, így tényleg kedvemre baszhatom el az időmet.

Argentínában a nyaralási főszezon körülbelül karácsonykor kezdődik, ennek megfelelően még viszonylag kihalt a város, ami főleg üdülőszerű házakból áll, meg néhány jellegtelen, páremeletes szállodából. Hétvégéig gyakorlatilag senki nem volt a parton, szombaton viszont már kb. háromszor annyian voltak, mint egy LMP-s flashmobon.

Főleg csóró, elhízott, Buenos Aires-i kiscsaládok járnak ide, külföldieket még nem láttam. Az apuka archetípusa jellemzően úgy néz ki, mint Maradona a kokós korszakában, szívesen visel aranyszínű fülbevalót, van tetoválása, nincs nyaka, szereti kétkerekezve istennek érezni magát a quadján. Szóval király arc. Az anyuka dagadt, mindig fehérebb, mint férje, és először mindig azt hiszi róla az ember, hogy a férj anyósa. A szülők kedvenc időtöltése, hogy elhízott gyerekükről képeket és videókat készítsenek, ahogy ismerkedik a barnás habokkal.