Funkcionalitása alapján San Clementét sok szempontból Dobogókőhöz lehet hasonlítani. Mindkét helyet főleg a relatíve közel fekvő főváros alsó-középosztálybeli családjai keresik fel, akiknek még számít valamit a természet, de pénzük nincs arra, hogy valami tényleg érdekeset nézzenek meg, ezért valami különös nosztalgiától vezérelve jutnak el ezekre az útikönyvek és külföldiek ingerküszöbét el nem érő, középszerű helyekre. Hogy még jobban bemutassam San Clementét, bevetettem a fényképezőgépemet.

Arra, hogy nem az argentinok Orange Countyjában vagyok, már ebből a választási plakátból is rá lehet jönni. Mikor megláttam, először azt hittem, hogy a Hermes Binner mellett látható Down-kóros nővel a szappanopera-lelkű argentin választók érzelmi zsarolása a cél vagy esetleg a helyi hegedűszsuzsa naposcsibéire így gyűjtik az egyszázalékot. De az előnyösebb képein Zalatnay Saroltára hasonlító Margarita Stolbizer komolyan gondolta, hogy ezzel a kampányfotóval fogja megnyerni a tartomány kormányzói posztját. Végül 12 százalékot szerzett, ami nem is rossz eredmény magyarországi megfelelőihez képest.

Bár az előző kép sokkal mélyebb nyomokat hagyott bennem, ez talán többet ad a városképhez. A buszállomástól a part és egyben a centrum felé tartva nagyjából ilyen utcákon kell végigmenni. Homokos út, sok fa és a sok ortodox jármű mellett egy nem ortodox quad.

San Clemente szebbik arcát talán ezzel a képpel lehet legjobban megmutatni. Cuki házikók, kis előkerttel, rendszerint kerítés nélkül vagy a képen látható kerítéshazugsággal. A közbiztonság amúgy is imponálónak tűnik, erre talán a legjobb példa a kerítések mellett a rendszeresen a járda közepére lebaszott bicikli.

A centrumhoz közeledve már azzal is lehet szembesülni, hogy milyen kulturális lehetőségeket rejt magában egy 13 ezres argentin kisváros. A színház egy, a paneltelepek mintájára készült szálloda árnyékában álló ablaknélküli vasbetonkocka, amit onnan lehet felismerni, hogy az épület két oldalára is fel van festékszórózva egy precízen kivágott sablonba, hogy teatro. A megsárgult hirdetések alapján a kultúrára szomjazó ember olyan darabok között matekozhat, mint az Emanuel mágiája című bűvészshow vagy a szétfotoshopolt Juannal reklámozott Csábíts el, Guillermo Guido című előadás.

Mielőtt leérnénk a partra, tegyünk egy kitérőt a kisváros szélén lévő botanikus kerthez. Számomra ismeretlen, parasztdzsungeles fák, meg van egy csomó papagáj is, igazi lágyulós hely. Az elég hosszú kert a partig lenyúlik, itt viszont már egy parkszerű rész van, ahol az argentin család süti a marhahúsát a közgrillezőben. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mint a Szigeten a toitoi-okat: egymás mellett vannak sorban a kis grillspotok, amiket bárki szabadon használhat.

A húst természetesen az argentin férfi készíti, ilyenkor mindig le is veszi magáról a pólóját. Közben a feleség és a gyerek megteríti az általános iskolás kirándulásokról és olcsóbb kempingekből számunkra is ismert két fapad, közte faasztal kombót. Ilyenkor, főleg ha a nagymama is megjelenik, jellemzően annyi zacskó, kajásdoboz és hűtőtáska kerül elő, hogy az asztal két szélén ülő családtagok általában nem is látják egymás tekintélyes részét.

Zabálás után jöhet a herézés a tengerparton. Nem tudom elképzelni, hogyan lehetne egy tenger mellett boldogtalanul élni. A világ legjobb tevékenységei közül szinte az összes káros az egészségre, legalábbis kockázatai vannak, esetleg erkölcstelennek vagy tabunak számít, nem sok jut most eszembe, amelyik nem esik ebbe a csoportba, és vetekedhetne a tengerparti rozmározással. Az biztos, hogy ilyen egyszerűen - mint flashelni a hullámokon, vizsgálgatni a madarakat, fetrengeni a homokban és közben zenét hallgatni – nem nagyon tudja máshogy tökéletesen érezni magát az ember.

Ezt támasztja alá az éneklés-teória is. Énekelni akkor szokott az ember, amikor valamilyen monoton tevékenység közben jól érzi magát. Ezért énekelünk zuhanyzás közben, ezért énekelnek az alsósok az iskolai buszútakon és ezért énekelnek bebaszva a 18 évesek, miközben az ivótól eljutnak valamilyen Morrison’s szintű helyig. És azt vettem észre, hogy folyamatosan ezt csinálom, ha éppen egyedül sétálgatok a 10/10-estől amúgy elég messze lévő San Clemente-i beach homokbuckáin (az egyik ismerősön ismerőse ilyenkor gólörömöt imitáló mozdulatokat is szokott csinálni).

Az egyébként egész komoly homokbuckáknak (amikből nem sok látszik) nemcsak az én hangom kozmetikálásában, hanem a helyi suhancok identitáskeresésében is fontos szerepe van. Ugyanis azt a fajta státuszt, amit Magyarországon a konditeremben vagy gerapázással és nefürgyélezéssel lehet megszerezni, azt San Clementében a buckákon való quadozással.