Amikor az ember nézegeti a városról készült képeslapokat Santiagóban, picit úgy érzi magát, mint amikor rádöbben, hogy mégsem kellett volna megvennie azt a külvárosi romhalmazt, amit az ingatlanügynök befektetésre kiválóan alkalmasnak nevezett, vagy hogy mégsem kellett volna hinnie a porszívóügynöknek, aki szerint porszívója még a szőnyegből is kiszippantja a kiömlött kávét.

A képeslapokon - vagy akár a Google-ben – Santiago szinte kizárólag egy perspektívából látható: a háttérben óriási, havas hegycsúcsokkal. A városban sétálva gyorsan világos lesz, hogy emblematikus épületek hiányában nem véletlen, hogy így akarják eladni Santiagót, a hegyeknek viszont legfeljebb a halvány kontúrja látszik a szmog miatt.

Egy hétmilliós nagyvárosban persze akkor is nehéz lenne unatkozni, ha a Csepel Pláza lenne a legszofisztikáltabb épülete, pláne ha eddig nem tapasztalt mennyiségben találkozol bajszokkal, arctetkókkal, egymással smároló csajokkal, sóvárgó férfitekintetetekkel és óriási mellekkel.

Még Argentínában olvastam azt a nagyon tanulságos cikket, ami szerint azok a férfiak, akik naponta összesen 10 percen keresztül néznek ciciket, öt évvel tovább élnek, és – bár én tényleg nem vagyok az a csajokat röntgenszemekkel monitorozó arc – Santiagóban nehéz lett volna elkerülni, hogy ne hosszabbodjon meg napokkal a nekem szánt idő.

Santiagóban két helyen érezton nagyin jól magam. Az egyik a pénzügyi negyed volt, amihez hasonlót nem láttam még Európában. A széles, fásított sugárutak, húsz emelet körüli toronyépületek, és tüchtig kisparkok által szabdalt környéket a szexi üzletasszonyok és sármos üzletemberek tették tökéletessé. És ez nem csak azért ért váratlanul, mert ezt sokkal inkább el tudtam volna képzelni valamilyen gonosz brókerekről szóló hollywoodi film vágóképjeként, hanem mert az előző két napom azzal telt, hogy a Keleti pályaudvaron éreztem magam.

Amikor a pénzügyi negyed felé tartottam, pont azon a vicces jelenségen gondolkodtam, hogy az ember évezredeken szopódott azzal, hogy minél több ruhát pakoljon magára, amelynek az volt a csúcspontja a nyugati világban, amikor a XVIII. században a férfiak még a csatákat is parókában vívták meg, a nők meg panelháznyi szoknyákat viseltek, mostanra azonban – talán a világ népességére legnagyobb hatással lévő amerikai szórakoztatóiparnak köszönhetően -  évezredek óta nem voltunk ennyire közel ősanyáink és ősapáink pornófilm-jelmezéhez.

Mindezt csak azért írtam le, mert hasonlóan érdekes volt azt látni a santiagói üzleti negyedben sétálva, hogy a csövesek mellett a kapitalizmus csúcsragadozójának számító öltönyös ember szeret a legjobban a parkban elterülve zabálni.

A másik hely, ahol nagyon jól éreztem magam, az a hostelem volt, ami pont a főtérre nézett, és a hatodik emeleti, egész komoly teraszon kiválóan lehetett bebaszni a főtér zizegésére. Itt találkoztam az eddigi egyik legkeményebb arccal is, egy 68 éves francia backpackerrel, aki két hónapja tolja Dél-Amerikában, ráadásul nem is valami strandon süttette a heréit, hanem megcsinálta Perut, Bolíviát és a Magellán-szorost. 

Az egyetlen zavaró tulajdonságra a koránál úgy tíz évvel idősebbnek kinéző tagnak az volt, hogy folyamatosan dumálni akart velem a 14 szóból álló angol szókincsével. Két szó kipréselése közben annyi idő telt el, amennyi alatt Geszti Péter megalapít egy együttest, a másfél nap alatt kinyögött egyetlen nem hiányos mondata után pedig olyan elégedetten dőlt hátra, mintha elkergette volna az IMF-et.

A francia haverhez hasonlóan a chilei egyetemisták sem gurigáznak szarral. Az ingyenes oktatásért hoffmannrózsás szóviccekkel operáló magyar kortársaiknál valamivel karakánabbnak és eltökéltebbnek tűntek, legalábbis a legpatinásabb chilei egyetem főbejáratát elnézve. Az egyetem alapítója szobrára húzott símaszk sem rossz a fordított chilei zászlóval, de az egyetem főbejáratára fújt anarchia-jelnél tényleg nem tudok elképzelni eredetibbet.