A világon háromféle hely létezik. Van, ahol nem érzi jól magát az ember. Van, ahol jól érzi magát, és amikor letelik az eltölteni tervezett idő, akkor nyöszörög, hogy még heteket tudna eltölteni ott, tesz egy felelőtlen fogadalmat, hogy valamikor vissza fog térni oda, de a legelszántabbak is legfeljebb addig jutnak el, hogy az utolsó napjukon megosztják ezeket az érzéseiket a Facebookon az otthon szopó ismerőseikkel.

Végül vannak azok a helyek, ahol az ember annyira jól érzi magát, hogy áldozatokat is képes meghozni azért, hogy tovább maradhasson a tervezettnél. Ilyen az, amikor hétfő reggel a Balatonról megyünk dolgozni, vagy amikor annyira belemerülünk a berlini éjszaka mocskába, hogy még a Reichstagot sem nézzük meg. Amikor úgy egy hónappal ezelőtt felszálltam Potosíban a sucrei buszra, még úgy terveztem, hogy 3-4 napnál nem fogok többet maradni, de ebből végül egy hónap lett.

Persze ebben nagy szerepe volt annak, hogy itt szántam rá magam a hetek óta tologatott nyelvtanfolyamra, de emellett is alig találkoztam olyan emberrel, aki ne maradt volna itt napokkal, hetekkel tovább a tervezettnél. Aki két napra jött, ötöt maradt, aki egy hétre, hármat. A legdurvább egy osztrák csávó volt, aki úgy volt ott vagy hat hete, hogy a hippülésen kívül semmit nem csinált. Sucre egy ilyen hely.

Pár évvel ezelőtt jöttem rá, hogy a nagyjából akkora méretű városokban érzem magam a legjobban, mint a 225 ezres Sucre, ami amúgy Bolívia alkotmány szerinti fővárosa és a kecsuák által lakott rész adminisztratív központja. Simán el lehet veszni bennük, heteket is el lehet úgy tölteni, hogy minden nap talál valami érdekességet az ember, mégis mindenhez könnyedén el lehet jutni gyalog és a zsúfoltság sem nyomasztó. Röviden tökéletes nyugalom unalom nélkül.

Ez a kép adja a legbanálisabb magyarázatot arra, hogy mit szerettem annyira a 2700 méteren fekvő Sucréban: a gyönyörű kék ég, a pálmafák és a fehér épületek megunhatatlan harmóniáját. Egy ekkora városhoz képest Sucrénak szokatlanul nagy belvárosa volt, egy nagyjából 2-szer 2 kilométeres részen kizárólag fehérre festett, remek állapotban megőrzött kolonialista épületek vannak. Ezen a részen a házakat minden évben kötelező újrafesteni és a neonreklámok is be vannak tiltva.

A bolíviai standardokhoz képest kifejezetten tiszta városban ráadásul elég könnyű volt találkozni az említett képpel, ugyanis a belvárosban több kisebb-nagyobb park/tér is volt. Az egyik legkeresettebb foglalkozás pedig a kertész lehet, ugyanis még nem nagyon voltam olyan helyen, ahol ennyire precízen ápolták volna a parkokat, és elvétve lehetett olyan időpontban járni ezeken a helyeken, amikor ne dolgozott volna egy kertész.  

Ott tartózkodásom alatt az egyik legígéretesebb dolognak a Ronaldinhóval felálló Flamengo meccse tűnt. A legnépszerűbb brazil csapatnak számító Flamengo a közeli, 4100 méteres Potosíban játszott Libertadores-kupa (helyi BL) meccset, és az akklimatizáció miatt már egy héttel korábban megérkeztek Bolíviába, idejük nagy részét pedig Sucréban töltötték el.

A Flamengo egy 70 perces jótékonysági edzőmeccset játszott az egyik legjobb bolíviai csapatnak számító Sucréval. A belépő egy zacskó tartós élelmiszer volt, én például egy kiló rizsért cserébe jutottam be. Hát 4-5 éve nem gondoltam volna, hogy egy zacskó rizsért élőben láthatom majd a dagadékot (a képen szögletet lő).

A sucrei stadion és a Népstadion között sok különbség nem volt, mondjuk a szotyihéjat beszáradt kutyaszar helyettesítette a vasbetonlépcsőkön. A bolíviai proli sem különbözik sokban a magyar prolitól, ugyanúgy élvezi, ha tűzijátékot fényképezhet a mobiljával, vagy ha a We will rock youra csapkodhatja a térdét.

Eddigi utam egyik legérdekesebb tapasztalata volt a sucrei kalapgyár meglátogatása. Ez Bolívia második legnagyobb kalapgyára, persze itt nem valami magyarországi zöldmezős ipartelepre kell gondolni. Körülbelül 150 szerencsétlen dolgozik a félhomályban, napi nettó 6 órában ugyanazt a három másodpercig tartó mozdulatsort ismételve, havi 25 ezer forintért.

Bár korábban több videót is láttam a harmadik világ iparában uralkodó körülményekről, de élőben persze teljesen más az egész, főleg ha az ember ügyetlen turostaként, fényképezőgéppel a kezében, és három hónap semmittevés után érkezik ide. Azért én nem fogok megpróbálni paraszthadsereget szervezni a bolíviai dzsungelben, mint azt Che Guevara tette – ha nem is közvetlenül – a chuquicamatai bánya meglátogatása után.