Korábban összesen egyszer láttam két férfit több mint egy órán keresztül turbékolni egymással, mégpedig egy gdanski hajós túrán, amikor a lerobbant kikötőn keresztül a második világháború kitörésének teljesen jellegtelen helyszínét látogattuk meg.
Amikor most, úgy nyolc év elteltével ismét hajóra szálltam, még ennél is nagyobb dózist kaptam a férfiszerelemből. Az első gyanús dolog a szandálcipőbe helyezett, bokanadrággal kiemelt rikító piros zokni volt, de az ehelyett inkább a tájban gyönyörködők két perccel később kezdhették Hoffmann Rózsa rémálmában érezni magukat, mégpedig a másik hónaljának a 3 centiről történő szagolgatása miatt. A kétórás utat innentől kezdve egymás testrészein való kalandozással töltötte az átszellemült argentin pár, az elmúlt pár nap második legcukibb látványát nyújtva.
Persze ezt valószínűleg csak mi, kelet-európaiak találtuk ennyire érdekesnek, ugyanis a mellettük ülő, Hajdú Péter-állkapcsú, Rambo-testfelépítésű román - aki a délelőttjét vörösborozgatással tette kellemesebbé -, sunyi fotózgatásba kezdett, majd gonosz mosollyal nézegette a képeket, előre annak örülve, hogy ez mennyire fog majd tetszeni a ploiesti haveroknak.
Ahogy Gdanskban minden bizonnyal a lepattant környék unalma eredményezte az intim órákat, a mostani esetnél feltehetően a Titicaca-tó kivételes hangulata miatt adták át magukat úgy egymásnak, mintha begináztak volna a Capellában. A 3800 méteren elterülő, a világ legmagasabb hajózható tavának számító Titicaca-tó az inkák legfontosabb spirituális helye volt, és ha az ember eltölt itt néhány napot, akkor könnyen rájöhet ennek az okaira.
Európában rengetek magashegyi tónál jártam már, de igazán egyiknek sem fogott meg a hangulata. A Titicaca-tónál viszont többször is azon kaptam magam, hogy már több mint egy órája bambulom a környéket valamilyen kövön vagy a fűben fetrengve. A bolíviai-perui határon fekvő, két magyar megyényi tó látványa szinte megunhatatlan: a 6000 méteres hegycsúcsok alatt elterülő tó színe időjárástól függően változik, láttam feketének, fehérnek, valamint a szürke, a kék és a zöld különböző árnyalataiban is.
A Titicaca-tó varázsa minden bizonnyal a hatalmas kiterjedésével magyarázható. Ilyen magasságban ugyanis egészen kivételes lehet, hogy egy ekkora felület teljesen sík legyen – ilyen még például az Uyuni-sósivatag -, és ebből adódóan ekkora rész belátható legyen. Ha az ember egy sziget tetejéről körbenézett, akkor egyszerre láthatott azúrkék eget, bárányfelhőket, viharfelhőket és esőt egyszerre több helyen is, míg önmaga a tűző napfényben állt. A furcsa időjárásra jó példa, hogy amikor hajóval tartottunk az egyik szigetre, két norvég csaj egy szál topban és rövidnadrágban kenegette magát naptejjel, én meg két pulóverben is fáztam.
A Titicaca-tó két legturistásabb települése a bolíviai Copacabana (képen) és a perui Puno. Ez a két város volt az eddigi trip legnagyobb turistacsapdája, itt láttam először 30 fős japó turistacsoportot, itt láttam először szignifikáns létszámú nyugdíjas utazót és itt ültem először olyan buszon, amin gyakorlatilag csak turisták voltak.
A bolíviai oldal leghíresebb szigete az Isla del Sol (Nap-sziget), ahol körülbelül 2500 aymara él, sokan közülük nem is nagyon beszélnek spanyolul. A sziegt két végén lévő falu gyakorlatilag csak szálláshelyekből és éttermekből áll, de a szigeten körbevezető, hat órás úton meglepő módon alig lehetett találkozni turistával. Az Isla del Solon még mindig láthatóak az inkák által mezőgazdasági céllal létrehozott, dombokra feltöltött teraszok, amik a perui oldallal szemben eléggé elhanyagoltak, mutatva, hogy a helyiek már inkább pizzát sütnek a külföldieknek. Mind a szigeten, mind a tó körül rengeteg inka romot lehet látni, ezek az egymásra pakolt kövek hol a lakhatást, hol az égi jelenségek tanulmányozását szolgálták.
Nem meglepő módon itt is belefutottam a számomra már teljesen követhetetlenné vált karnevál egyik ünnepségébe. A helyi iskola beton focipályáján rendezett felvonulás két újdonsággal szolgált. Egyrészt a másodosztályú budapesti szórakozóhelyekhez hasonlóan itt is létezik a leszbitánc, bár azt nem sikerült megfigyelnem, hogy hasonló-e a funkciója. Másrészt bármelyik cicás videót bőven verte az a látvány, amikor a hat év körüli kisgyerekek a felnőttekhez hasonlóan beöltözve próbálták a táncolásban is utánozni őket.
A Titicaca-tó szigetein élő különböző népek közül a legérdekesebbek mindenképpen az uroszok. Az uroszok az agresszív törzseknek számító inkák és kollaszok elől menekültek a Titicaca-tavon létrehozott, nádból készült mozgó szigetekre, és párszázan közülük még mindig a 42 mozgó szigeten élnek. Ezeken a
Az urosz ember hagyományosan egy dologgal foglalkozik, a halászattal, de mióta megjelentek a turistahordák, próbál rásózni a fehér emberre valamilyen általa készített szuvenírt. Kevésszer éltem át lehangolóbb dolgot annál, amikor ezek a többi indiánnal jóval barnább, és a mozgáshiány miatt teljesen elhízott emberek elkezdtek a turistacsoportunknak teljesen kedvetlenül énekelni és tapsikálni, majd egyesével a házukba rángattak minket, azzal az alig leplezett céllal, hogy kicsaljanak egy kis pénzt belőlünk.
Utolsó kommentek