Ha a magyar ember meg szeretne tenni 200 kilométert, akkor rendszerint kimegy a pályaudvarra, vesz egy jegyet, majd felszáll a vonatra. Köszön a szomszédjának, majd bármilyen sokat aludt is előző éjszaka, unalmában gyorsan álomba szenderül, miután túljut az utazás legizgalmasabb részén, a jegykezelésen. Nyugalmát legfeljebb a nem működő fűtés vagy a légkondi zavarja meg. Mintegy két órával később megérkezik, átkozódik egy picit, hogy megint átitta a ruháját a MÁV-szag, majd jó eséllyel soha többet nem jut eszébe az útja.

Ha ugyanezt a 200 kilométert Bolíviában teszi meg, már jóval más típusú élményekben van része. A két út között akkora a különbség, mint két sör megivása egy unalmas exosztálytárssal és mondjuk egy hosszú utazás előtti búcsúbuli között. Az előbbi után semmivel sem leszünk gazdagabbak, az eltöltött két órát a mikor lesz már ennek vége-hangulat határozza meg, és az egészet egyedül az teheti elviselhetővé, ha bambulhatunk egy jó csajra a szomszéd asztalnál.

A búcsúbuli indulhat bármilyen álmoskásan, az alkohol meg maga a helyzet előbb-utóbb kivédhetetlen meglepetéseket eredményez, és az emberben az olyan alapvető érzések kezdenek vetésforgásba, mint az izgatottság, a félelem vagy a boldogság. Ha a zűrzavar nagy része nem is, de számos pillanatkép éleses megmarad az ember memóriájában.

Miután hajnali 6-kor elindult a buszon Uyuniból a 200 kilométerre fekvő Tupizába, még nem sokban éreztem magam máshogy, mintha a miskolci intercity-n ülnék Gödöllőnél, persze azt leszámítva, hogy a förtelmes bolíviai etnopopot elviselni kénytelen fülem még sosem vágyott jobban Johnny Gold munkásságára, és hogy az orrom is keserédes nosztalgiát érzett a MÁV-vagonok iránt.

A következő pillanatkép, hogy a rozoga kisbuszunk padlógázzal közelít egy, az esős évszak miatt többméteresre duzzadt vízátfolyáshoz, és a nagy erőfeszítéshez képest nevetségesen kis távolság után beragad a gecibe. Egy kitolatás után újra megpróbáltuk, miután pár ásós csávó fél órán át méregette a gázlót, látszólag azzal a céllal, hogy minél tovább fenntartsák a látszatát annak, hogy valójában dolgoznak. A másodszori nekifutás talán plusz egy métert eredményezett, így mi, utasok, leszálltunk a buszról, és mezítláb keltünk át a térdig érő, a magát egy szabolcsi budiban talán kevéssé környezetidegennek érző folyékony furcsaságon.

A buszunkból közben előkerült a bolíviai busz nélkülözhetetlen kiegészítője, a többméteres, minimálisan megmunkált fatörzs, amely segítségével a helóták végül kiszabadították a buszt, miközben mi egymás segítségével megtisztítottuk egymást. Mivel a buszon én voltam az egyetlen gringó, a közösbe bedobott kétliteres vizemért szerencsétlenségemre ajándék is járt, mégpedig egy legutóbb kb. 15 éve kóstolt, valamilyen távoli rokon által készített, és már akkor is utált habcsókszerűség rémisztő méretű mutációja.

A kb. két órás szopódás miatt csak az utolsó pillanatban értem el a csatlakozást, ahol viszont már nem volt hely, így beültettek a cockpitbe a sofőr mellé, ami a kétszintes buszon teljesen különálló egységet alkotott. Ahogy eddig is, továbbra is földúton haladtunk, a táj elkezdett bedurvulni, a 3-4 ezer méteres magasságban egyre több lett a szerpentin a hegyoldalba vájt szűk úton.

Szép volt a táj, menő volt a jobb-1, jóarc volt a sofőr, így bármilyen keveset is aludtam előző éjszaka, egyáltalán nem voltam álmos, az olyan apró részletek pedig kifejezetten mulattattak, mint a leszállásjelző, ami úgy működött, hogy az emberek elkezdték verni a cockpitünk tetejét, amitől a sofőr mindig, majd egy idő után együtt kaptunk agyfaszt.

A komolyabb parák egy lerobbanással kezdődtek, amit végül is 15 perc alatt lerendezett a sofőr a csöpögő esőben, ami viszont a továbbindulásunk után eléggé bedurvult. A meredek hegyoldalba vágott földút előbb sártengerré változott, majd már csak az út közepét lehetett látni a víztől, közben a hegyről lezúduló vízmosások keresztezték szakaszonként az utunkat.

Na ekkor már nem éreztem sokkal különbözőnek a helyzetemet a Wolrd’s Deadliest Roads bármelyik szereplőjétől, és a biztonságérzetemet az sem növelte, hogy a buszon nem volt ablaktörlő, a kézifék egy fémszál megrántásával működött, a váltó meg úgy lötyögött, mint zsírleszívás után a bőr.

Már épp kezdett elállni az eső, amikor újra lerobbantunk. Amikor a sofőr ezt mosolyogva konstatálta egy otra vezzel [~megint], csak arra tudtam gondolni, hogy a kurva anyámat, ha még egyszer hisztizni fogok, ha lefagy a gépem meló közben, míg ennek a rosszul fésült indiánnak, az olcsó gatyájával és a kifakult börtöntetkójával ebben a roncshalmazban havi kb. 30 rongyért napi 8 órában minden idegszálával arra kell koncentrálnia, hogy nehogy kinyírja a busz összes utasát egy olyan helyen, ahol végzetes lehet, ha fél métert téved egy kanyarnál vagy egyszer elfelejt dudálni egy kanyar előtt. Persze ennek kb. öt órával később kénytelen voltam eleget tenni.

Tovább haladva még egyszer lerobbantunk, majd ezzel a busszal is beragadtunk egy vízfolyásba. Itt már kb. egy óra is elég volt a szabaduláshoz. Szinte az egész út folyamán érezhettem volna magam 50 évvel ezelőtt is, mindössze a sofőr koka-levelek rágcsálását felváltó RedBullja, és a beragadt buszokról készült mobiltelefonos fotók mutatták, hogy a XXI. században járunk.

Végül 10 óra alatt érkeztünk meg Tupizába, amire talán egy közepesen tehetséges bringás sem lenne büszke, az a pillanat viszont, amikor Tupiza határában először találkoztunk aszfalttal, nekem mégis akkora megváltás volt, mint amikor a maratoni futó megpillantja az olimpiai stadiont.