Egy hónap telt el azóta, hogy Buenos Airesben felszálltam a gépemre, és elhagytam Dél-Amerikát, ahol olyan hat hónapot töltöttem el, ami a lehető legkülönbözőbb volt az addigi életemtől. Az, hogy újra itthon vagyok, egyben azt is jelenti, hogy ideje elkövetni a karakteröngyilkosságom első 50 százalékát.

Az utazás számokban

3 – ennyiszer telefonáltam.

4 – ennyiszer kúrtak a hostelszobámban. Kutatásaim alapján háromhavonta kellene egyszer megtörténnie ilyenek. A szűk keresztmetszetet a La Paz-i kokainhostel jelentette, ahol az utolsó éjszakámon két pár is reszelt a 16 ágyas hálóteremben, egyikük egy második rundót is bevállalt. De még így sem voltunk sehol attól az aránytól, amiről a sucrei hosteles mesélt: egyik reggel 13 embert talált egy 8 ágyas dormban.

>4 – négynél több napig voltam a leghosszabb ideig ugyanabban a boxerben, de a konkrét szám inkább vesszen a feledés homályába.

5 – ennyiszer kellett fülhallgatót vennem, ami az utazás egyik legfurcsább jelensége volt. Az itthon évekig használt fülhallgatóm már a leszállásnál nem működött, a világmárkák viszonylag olcsó termékei közül pedig volt olyan, ami csak két hétig bírta.

8 – ennyi magyarral találkoztam. Ebből kettő megbeszélt volt, rajtuk kívül volt egy kedves pár a Machu Picchun, három powermagyar az Ilha Grandén, és Sucrében Dóra, akinek a coolságáról minden 21 éves magyar csaj példát vehetne.

10 nap – a leghosszabb idő, ami alatt nem szólaltam meg angolul (az argentin meg a perui tengerparton ez volt több is, de ezek nem érnek).

16 – ennyiszer éjszakáztam buszon.

44 nap – a leghosszabb idő, amíg nem szólaltam meg magyarul. Természetesen a kutyáknak való gügyögésen kívül, ugyanis ez az a tevékenység, amit valamilyen furcsa okból kifolyólag minden ember csak a saját anyanyelvén tud megtenni.

45 óra – a leghosszabb idő, amit utazással töltöttem: Cuzcóból Organosba.

70 óra – a legtöbb idő internet nélkül. Senkinek sem kívánom ezt a kiszolgáltatott helyzetet!

120 nap – csodával határos módon ennyi ideig úsztam meg, hogy bárki is Puskással jött volna. De ami miatt a világot jobb helynek gondolom, mint fél éve, az azért van, mert a Hungary/hungry-s tréfatortából összesen egy szeletet kaptam.

310 – átszámítva nagyjából ennyi forint volt a legolcsóbb kétfogásos ebédem, Bolíviában.

930 – forintra átszámítva a legolcsóbb szállásom a bolíviai Trinidadban. Itt éltem egyedül együtt egy csótánnyal.

6000 – magasan a legdrágább szállás forintban a paraguayi Ciudad del Estében. Bár sötétedés után érkeztem, érthetetlen módon nem találtam ennél jobb opciót.

25000 km – a Google maps szerint csak az állomáshelyeim között ennyit utaztam távolsági buszokkal. Ez napi átlagban 150 kilométer.

Az utazás alatt az egyik legfelhőtlenebb szórakozásom az volt, amikor időnként ránéztem arra, hogy a google-ből milyen kifejezésekkel találnak rá a blogra. Nagyon érdekes azt látni, hogy amikor azt hisszük, senki nem lát bennünket, mikre keresünk rá az interneten. Abban azonban kétségkívül meggátol, hogy ezeket az aberrált állatokat aberrált állatoknak nevezhessem, hogy ezekkel a kifejezésekkel lehet rátalálni a blogra, nem pedig mondjuk a kvantummechanikával. Néhány példa:

-         50 es nő a strandon

-         50es nők meztelenül

-         75éves not dugok

-         A kertész mint foglalkozás

-         Amerikai focilabda a pinába

-         Argentin kurva

-         Argentin meztelen ráncos

-         Argentin picsa

-         Az akkor még hetero amina

-         Az ember lusta, ezért feltalál

-         Buzik

-         Csajok hugyoznak az utcán

-         Délamerikai pinák

-         Egy hely, ahol az emberek gyalog éjjel

-         Faszméret

-         Herezacskó talicska

-         Hugyozó csaj

-         Inkább jol bebaszok

-         Kislány koszos

-         Latin seggek

-         Milf magyarországon

-         Nők ütik egymást

-         Ráncos mell

-         Szétbaszo csajok

-         Szőrös talp

-         Tengerparti pinák, seggek kép

-         Világ legszárazabb embere

-         Zene amibe boxolnak

Végül jöjjön öt dolog, amikről még egyáltalán nem volt szó.

Amit nem tudtam megunni – Mindenki számára ismert jelenség a különböző kultúrákból érkező emberek egymástól való béna elköszönése. Amikor nem éppen én vagyok ebben a mindig rossz kimenetellel végződő helyzetben, akkor remek szórakozás elnézni, hogy amikor az egyik puszit akar adni, a másik át akarja ölelni, amikor az egyik kezet akar fogni, akkor a másik pacsit akar adni, amikor az egyik jobbról akar puszit adni, akkor a másik balról, és amikor sikerül végre egymást megpuszilni, akkor viszont a másik akar eggyel többet adni. És a legjobb benne, hogy mit sem ér a tapasztalat, ez a jelenség örökre létezni fog.

Amit nem tudtam megszokni: - Ritkán éreztem nyomorultabbnak az életemet annál, amikor egy rázós éjszakai buszozás után arra ébredek fel, hogy reggel 8-kor felszáll a buszra egy kockászakós ripacs és egy órán keresztül tévéshopozik a csodatevő készítményével. A bolíviai és a perui buszokon rendszeres látogatók voltak ezek a magyar brókernetesek piócaságát és az edénykészletükkel becsöngetők pofátlanságát a gyurcsókjánosok vízióival megkurvaanyázó trógerek, akiknek további jellemző tulajdonsága volt, hogy minden mondatot háromszor elismételnek. A jelenséget az teszi még elkeserítőbbé, hogy a csodahatású zacskós poraikat viszonylag sokan megvették.

Amit a legjobban sajnáltam: - Ritka a konszenzus egy annyira tág kérdésben, mint melyik országban a legjobb utazni Dél-Amerikában. Én tulajdonképpen nem találkoztam olyan emberrel, aki járt volna ott, és ne azt mondta volna erre, hogy Kolumbia. Bár amikor ez világossá vált, felmerült bennem, hogy elmászom odáig, de végül nem jött össze. Ha valamit máshogy csinálhattam volna, akkor ez lenne az.

Ahol a legjobban éreztem magam – A legérdekesebb két hét pont az volt, amikor letértem a turistaösvényről, és olyan koszfészkekbe kerültem, ahol egyáltalán nem voltak turisták. Sem Kelet-Bolíviában, sem a Cotahuasi-kanyonnál nem láttam lélegzetelállító dolgokat, és több napot nem is nagyon bírtam volna ki ezeken a helyeken, de talán itt kaptam a legtöbb impulzust. Az biztos, hogy ez a két hét jobban meghatározta az elmúlt fél évet, mint bármi más.

Aminél soha nem fogok tökéletesebben ismertséget kötni – Az utolsó estémen eléggé bepuncsoztam, fogalmam sem volt arról, hogyan kerültem ágyba. Mindenesetre az éjszaka közepén arra keltem, hogy mindjárt berosálok. A nagyon furcsa beosztású hostelben gyakorlatilag egy lánnyal aludtam egy szobában, akinek egy méterre volt az ágya az enyémtől, és nem is tudtam a létezéséről. Tehát éppen a részegség és az alvajárás különös kombinációjában próbáltam megtenni a visszautat az ateista ember két szakrális helye, az ágy és a WC között, de kudarcot vallottam: egy akkorát pereceltem, hogy a hugyozásomra felébredő csaj röhögőgörcsöt kapott a hasasomon és a szanaszét heverő végtagjaimon. Nekem csak arra maradt erőm, hogy felapplikáljam a darabokban heverő testem az ágyra, arra már nem, hogy bármit is reagáljak a lánynak, és hogy egy tizedmásodperccel tovább ne aludjak. Aztán amikor reggel a Kossuth rádió bömböltetése utáni második legborzalmasabb ébresztési módszerrel, a zacskózörgetéssel felkeltettem, semmi másról szót sem ejtve még röhögtünk két percig a megismerkedésünk rendhagyó körülményein, aztán ő visszafeküdt, én meg elindultan Budapest felé.