Egészen néhány nappal ezelőttig a vízeséseknek legfeljebb amiatt volt különleges szerepe az életemben, mert kizárólag csalódást okoztak számomra, így a magyar focitól két fokkal lemaradva nagyjából egy szintet foglaltak el a kortárs képzőművészeti kiállításokkal vagy a kötelező olvasmányokkal.
Persze miért is szépülne meg valami csak amiatt, mert nagy dózist kapunk belőle? Attól senkinek sem lesz jókedve, ha egy ronda nő helyett tízet láthat, vagy ha minden este Bayer Zsolttól kapna jóéjszakát puszit. Abban meg ugye önmagában semmi különös nincs, ha a folyadék folyik. Senki sem szokott gyönyörködni abban, ha mosogatáskor megnyitja a csapot, és a hugyozást is legfeljebb akkor élvezi az ember, ha elég sört megivott ahhoz, hogy kardozzon közben.
Ha már azonban eljutottam Dél-Amerikába, úgy döntöttem, adok még egy utolsó esélyt a vízeséseknek, hátha az Iguazú jelenti majd számomra azt, ami Mohamednek a Gábriellel, Szent Péternek a Jézussal vagy Dániel Péternek a Ferivel való találkozás. Mert mi más is feledtethetné keserű emlékeimet, mint a világ egyik leghíresebb vízesése, aminek a méreteivel csak a zambiai/zimbabwei Viktória-vízesés vetekedhet?
Az Iguazú az argentin-brazil határon fekszik a Rio Iguazú nevű folyón, és tulajdonképpen vízesések rendszerét jelenti, ugyanis a folyó vízszintjétől függően 150-300 kisebb-nagyobb vízesésből áll. Mivel a határ egybeesik a folyó sodorvonalával, ezért az Iguazút mindkét oldalról meg lehet látogatni, sőt, érdemes is, ugyanis a két oldal meglepően különböző élményt nyújt. A brazil oldal egy makró képet ad a magasan legnagyobb zuhatagról, a
Az elmúlt pár hónapban többször – korábban soha ennyiszer – tapasztaltam meg, milyen az az érzés, amikor az ember egy olyan dolgot pillant meg, amikor megszűnik számára a külvilág. Ezt az érzést nehéz körülírni, viszont szerencsém, hogy már mindenki találkozott hasonlóval, elég mondjuk arra az érzésre gondolni, amikor az utolsó percben rúg győztes gólt a csapatunk, amikor egy sötét folyosó hirdetőtábláján két perc keresgélés után végre megtaláljuk, hogy átmentünk a bukónak gondolt vizsgán vagy amikor a hajnali 6-ig tartó hátonpöri után a világmindenség madártejében találjuk magunkat.
Minden bizonnyal utoljára érezhettem ezt az érzést ez alatt az utazás alatt, amikor az utolsó stációhoz érkeztem meg a kétnapos látogatáson. A brazil oldallal kezdtük, amit viszonylag rövid idő alatt meg lehet nézni, és talán az aznapi hosszú utazás miatt, de a víz helyett sokkal szívesebben nézegettem volna az emberi lét másik, hasonlóan nélkülözhetetlen feltételét, az ágyat. Az argentin oldalon sokkal közelebb lehetett menni a vízesésekhez, és a katarzis az utolsó állomásnál jött el, amikor a Garganta del Diablót közvetlenül felülről lehetett látni.
Pontosabban a vízesés alját nem is lehetett látni, csak a hatalmas vízgőzt és az azt átívelő szivárványt. A lezúduló víz és a vízgőz ráadásul annyira vakítóan fehér volt a napfényben, hogy napszemüveg nélkül nem lehetett belenézni. A hely annyira tökéletes volt, hogy a kilátóban még pillangók is elkezdtek rászállni az emberek kezeire, és ez láthatóan nagyon sok örömöt okozott azoknak a lányoknak és lányosabb fiúknak, akik szívesen szerepelnek egy fotón légpuszilkodva egy pillangóval. A tökéletes helyzeten csak az rontott, hogy a korláton megláttam életem első, 1 hete epilált férfi karját, aminek a borostáihoz ráadásul egy olyan szőrös brazil tartozott, ami még Kelet-Európában sem gyakori.
Az Iguazút az atlantinak nevezett esőerdő veszi körül, amibe több, nem túl hosszú ösvényen is rövid látogatást lehet tenni. Az Argentína, Brazília és Paraguay határa körül elterülő, egykor egy millió négyzetkilométert beborító esőerdő mérete mára 60 ezer négyzetkilométernyire zsugorodott össze, így a világ egyik legveszélyeztetettebb őserdejének számít. Ez persze nem gátolt meg abban, hogy újabb fontos felfedezéssel járuljak hozzá az állatfajok előfordulási helye és a turisztikai látványosságok közötti korrelációt vizsgáló tudományághoz. Életemben eddig kétszer láttam ormányos medvét. Az elsőt még a riói Krisztus-szobornál, az Iguazúnál pedig annyian voltak, hogy egy idő után már a japánok itt megunták a fényképezésüket. Szóval a flamingók mellett immár fontos irányjelzőként szolgál az ormányos medvék élőhelye is, ha az ember biztosra akar menni a nyaralásával.
Az atlanti esőerdő összezsugorodásának számos oka van, az egyik legfontosabb a világ második legnagyobb vízerőművének, az Itaipunak a megépítése. Az 1984-ben átadott erőmű a Paraná folyón található, a paraguayi-brazil határon. Az erőmű miatt kialakított víztározó
Az erőmű elképesztő teljesítményéről mindennél többet mond, hogy a kapacitásának a 10 százaléka Paraguay energiaszükségletének 90 százalékát látja el. Mivel az Itaipu 20 turbinájának a fele tartozik Paraguayhoz, és Paraguaynak van egy Argentínával közös vízerőműve is, a Yacyretá, így szükségleteinek összesen közel húszszorosát exportálja, ami a világ második legnagyobb áramexportőrévé teszi.
Ez az elképesztő adat különösen akkor válik még hihetetlenebbé, amikor az ember végigsétál a brazil határ mellett fekvő, második legnagyobb paraguayi város, Ciudad del Este nyomorúságos utcáin, vagy ha megteszi az ország két nagyvárosa, Ciudad del Este és Encarnación közötti 230 kilométeres utat. Arra, hogy az átlagember látszólag semmit nem profitált ezekből az óriási pénzekből, az egyik magyarázat biztosan az, hogy egészen néhány évvel ezelőttig Paraguay a világ egyik legkorruptabb országa volt, és hiába javított a statisztikák szerint néhány pozíciót az elmúlt években, ez is csak arra volt elég, hogy néhány afrikai országot megelőzzön ezen a téren.
Ebben fontos szerepe volt Fernando Lugónak, a szabadidejét zabigyerekek tojatásával töltő egykori püspöknek, akinek a 2009-es elnökké választásával a világ valaha volt leghosszabb időn át hatalmon lévő pártjának a regnálása szakadt meg. Lugo legnagyobb sikere egyértelműen az, hogy a vízenergia-exportról megkötött előnytelen szerződést sikerült újratárgyalnia Brazíliával, így ezután talán az átlagemberhez is több pénz fog eljutni az áramexportból. Persze áttörés még nem történt, amire olyan, máshol nehezen elképelhető dolgok is utalnak, hogy az Itaipu hivatalos idegenvezetője is azt mondja a turistának, hogy az energiaexport bevételét szétlopják, vagy hogy a rendőr ad tanácsot azzal kapcsolatban, hogy melyik illegális pénzváltónál éri meg jobban váltani.
Utolsó kommentek