Valószínűleg sokunkkal megtörtént már egy agybaszó pénteki munkanap elérhetetlennek tűnő végéhez közeledve, hogy a monitor bezombult bambulása közben képzeletünkben egy függőágyban herézve egzotikus koktélokat ittunk egy trópusi szigeten, és a céges levelezés helyett pálmafákat, fehér homokot és kristálytiszta vizű óceánt láttunk magunk előtt.

Ilyenkor minél több elvégzendő feladata van az embernek, annál mélyebben merül el a pálmafák leveleinek vagy a koktéljait felszolgáló lány testének részleteiben, és miután nagy nehezen felülkerekedik a képzelete ellen vívott küzdelemben, jutalma legjobb esetben is csak az, hogy néhány órával később egy kényelmetlen fémszéken üldögélve ihatja a vizezett sörét valamilyen belvárosi szuterénben kialakított ívóban.

Ezeknek a pénteki munkanapoknak a holtpontjain ezentúl valószínűleg még nehezebben fogok átlendülni, sőt, talán ezentúl az egész hátralevő életem arról fog szólni, hogy félóránként holtponton leszek, ugyanis a Zsigobertó riói csatlakozásával kétfősre alakult crew-m először tapasztalta meg azt, hogy tényleg léteznek azok a helyek, ahol az ember legnagyobb problémája az, hogy milyen pozícióban heverjen a homokban egy trópusi szigeten, hogy minél kevésbé érezze az előző este bepuszilt caipirinhák hatását.

Riótól kétórás buszozással és olyan másfél órányi hajózással lehet eljutni az Atlanti-óceánon fekvő, 193 négyzetkilométeres Ilha Grandéra, ami Brazília harmadik legnagyobb szigetének számít. Ilha Grandén gyakorlatilag semmi nincs a szigetet beborító esőerdőn és a métereken át átlátszó óceán partján lévő strandokon kívül. A fehér-, sárga vagy éppen feketés homokú strandokra legegyszerűbben hajóval lehet eljutni a sziget központjának számító kisvárosból, Abraãóból, de aki a strandok helyett az esőerdőben való izzadást és a mérges kígyókkal való potenciális találkozást választja, az megcélozhatja a sziget 1000 méter magas hegycsúcsát is.

A háromnapos excursion talán legtökéletesebb élménye az, a ’90-es évekbeli klipélményeim alapján karibi hangulatot árasztó étterem volt, ami a parttól úgy 30 méterre volt a vízben az egyik kihalt partszakasznál. Az ember két módon juthatott be az étterembe: vagy beült a parton lévő ladikba, amit behúzott a mindössze egyetlen fürdőnadrágot viselő pincér vagy pedig egyszerűen beúszott. Bár annyira nem vagyok gasztrofasz, hogy azzal is ellennék, ha minden nap be kellene dugnom magam a konnektorba, hogy feltöltsem magam, ha valamikor, akkor most nem cseréltem volna egy mobiltelefonnal. Annál ugyanis nem igazán tudok elképzelni idillikusabbat, mint ilyen panoráma mellett betolni valami friss halat, majd a desszert vagy a következő sör előtt fejeseket ugrálni az óceánba.

Az Ilha Grandéra főleg brazil turisták járnak, akiken belül külön kasztot képviselnek a 40 és 60 év közötti újgazdag férfiak. Ezeket a csodálatos embereket elnézve számomra egyértelművé vált, hogy jelenleg ez a világ legelőremutatóbb szubkultúrája, és az elmúlt két évtized sorozatos és egyre nagyobb csalódásai után a fukuyamisták számára is ők jelentik a reményt, hogy a világnak valóban léteznek olyan részei, ahol a történelem véget ért.

A brazil újgazdag leggyakoribb előfordulási helye a trópusi szigetek közelében stégező hajó. Ide mindig a felesége nélkül érkezik, és idejét 15 másik brazil újgazdaggal tölti. Öltözete egy darab fürdőnadrágból, egy napszemüvegből, egy szőrrel borított zsíros hasból és egy ’90-es években magára kúrt tetkóból áll. Napjait halak grillezésével, majd elfogyasztásával, sör ivásával, a sör vízben úszó társához való dobálásával és a közelben úszkáló csajok mozizásával tölti, a legnagyobb örömöt pedig az okozza számára, ha ilyen vagy ilyen fantasztikus számok dallamaira mindenről megfeledkezve mutogathat a vízben söröző társainak es az őt teljesen leszaró csajoknak. Miután az utazás már az elején rávilágított arra, hogy hogyan akarom eltölteni nyugdíjas éveimet, úgy érzem, most arra is választ kaptam, hogy mivel akarom tölteni az életemet a 40. születésnapom után.