Miután két és fél nap buszokon és különböző városok főterein való csövezés után megérkeztem az Andok lábainál fekvő Barilochéba, és egy zuhanyzás után lementem a város előtt elterülő, gyönyörű színű gleccsertóhoz, nagyjából úgy éreztem magam, ahogy Sean Connery vagy Angelina Jolie szerette volna magát érezni a Louis Vuitton reklámokban

A 100 ezres város a több mint egy magyar megyényi területű Nahuel Huapi nemzeti park központjának számít. A parkot a chilei határ mentén nagyjából hatszáz kilométeren keresztül övezik további nemzeti parkok, a számtalan gleccsertó miatt az útikönyvek Lake Distrisctnek nevezik ezt a régiót. A 2-3 ezres hegyek, szigetek, félszigetek és tavak által szabdalt környék hibátlan alapot szolgáltatna egy Warcraft-szintű stratégiai játék topográfiájához, de talán egyszerűbb a San Clamenténél bevált módszerrel kezdeni.

A két város közötti státuszkülönbséget ugyanis kitűnően mutatja ez a választási plakát. A Down-kóros Margarita Stolbizerrel szemben itt Cristina Kirchner argentin elnök és a Selmeczi Gabriella-szájú Silvina García Larraburu alsóházi képviselő napjaink két, talán egyre kevésbé divatos jelenségével, a MILF-hullám és a Magyarországon is ismert diszkójelenség, a kamuleszbizés összegyúrásával indult harcba a szavazatokért. Silvina szereplésébe még az is belefért, hogy az argentin címerrel 180 fokot tévedtek a plakáton, ugyanis a szavazatok 64 százalékát szerezte meg, én meg persze egyből arról kezdtem vizionálni, hogy talán Szanyi kapitány is meglep minket a 2014-es választási kampányban az egymással huncutkodó Lendvai Ildikó és Lamperth Mónika óriásplakátjával.

Bariloche önmagában azért nem olyan catchy, mint ez a plakát. Aki járt már egy, Ceausescu idejében fejlődésnek indult üdülővárosban a Kárpátokban, egy franciaországi síparadicsomban és egy poros földúton, annak sok újat nem fog nyújtani Barlioche, de télen a síelés, nyáron pedig a számtalan szabadidős lehetőség miatt Argentína szabadidőközpontjának számít.

Erről akkor győződtem meg igazán, amikor a város főutcáján – ahol egyébként azt a banális felfedezést tettem, hogy a csak a nőknek szóló termékeket mindig kismellű nőkkel reklámozzák – sorban jöttek velem szemben a világ magashegyi üdülőparadicsomainak jellemző kiegészítői, a jetimanek.

Ezeket a főleg angolszász országokból elszármazott, Robinson Crusoe kinézetű világ hajléktalanjait onnan lehet felismerni, hogy bármilyen idő van, nehezen szabadulnak meg a bakancs-rövidnadrág-termópulcsi-szakáll-napszemüveg kvintettől, kedvenc sportjuk a számomra értelmezhetetlen nordic walking és valahogy mindig összeszednek egy náluk 10 évvel fiatalabb, viselkedészavaros távol-keleti picsát.

Persze azért nemcsak a plakátokról pajkosan mosolygó MILF-ekről és békés őrültekről szól ez a város. Barilochét súlyosan érintette a várostól 80 kilométerre fekvő, chilei Puyehue vulkán júniusi kitörése, ami miatt a mai napig le van zárva a város reptere. A vulkán kitörésekor a föld egész déli féltekén le kellett zárni reptereket, a jelenleg is működő vulkán – amit füstfelhőjével együtt Barilochéből is lehet látni - eddig összesen százmillió tonna hamut lövellt ki magából. Barlichében már csak az eldugott utcákban és az erdőkben lehet látni a hamu nyomait, de a várostól másfél órára lévő Villa la Agnosturában már sokkal szopóbb a helyzet.

Amikor megérkeztem a vulkántól 30 kilométerre fekvő Andok Kolontárjába, olyan volt, mintha egy hamukapszulában lennék. Távolra egyáltalán nem lehetett látni, és két óra múlva már úgy éreztem magam, mint egy zsúfoltabb kocsmaasztalon lévő hamutál. Szerencsére a szélirány másnap dobott egy U-turnt, és akkor már csak az utcák szélein összekotort hamudombok emlékeztettek arra, hogy vulkán kitörésekor mindent 20 centi magasan fedett a hamu, ami a képen látható házon még most is látszik.

Barilochéban azonban a levegőben sem lehetett érezni a hamut, így nyugodtan lehetett mászkálni a környéken. Az emberekben amúgy az a legkirályabb tulajdonság – amelynek például az állatvilág feletti kiütéses győzelmük is köszönhető -, hogy iszonyatosan gyorsan tudnak alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. Jó példa erre a Közgázra bekerülő vidéki suttyó, aki fél év múlva már öltönyben keres meg valami pilótajátékos ajánlattal, a dubaji újgazdagok megjelenését meglovagló magyar kurva, az ismertségét bármilyen eszközzel aprópénzre váltó valóságshow-játékos vagy Bajor Imre.

Egy hete a tengerparton számomra meg az volt elképzelhetetlen, hogy bárhol máshol is hasonlóan jól tudjam magam érezni. Amikor azonban bicikliztem a Bariloche közelében, egy félszigeten fekvő Llao-Llao nevű parkban, és téptem le egy magyar szemmel nézve egészen különleges erdőt kettévágó lejtőn, a homokdűnéken való énekelgetést felváltotta az elnyújtott, magas hangon való huhogás, amikor pedig megérkeztem a képen látható öbölbe, már csak arra tudtam vágyni, hogy betonozzák ide a szemeimet.

Az elején még nem igazán meggyőző Barilochéban három nap bőven elég volt ahhoz, hogy világos legyen, miért áradozott róla minden argentin, akivel beszéltem róla korábban. Ráadásul a város egy nagyon kellemes meglepetést is tartogatott a számomra. Vasárnap este egyik pillanatról a másikra teljesen megtelt a város főútja dugóban dudáló kocsikkal, sikítozó tizenévesekkel, kocsiablakokon kihajoló vagy platókon ugráló, extázisban ünneplő emberekkel, ugyanis a munkásosztály csapatának számító Boca Juniors megnyerte a bajnokságot.

Minimum sok százan gyűltek össze a város főterén, és bár egyértelműen a tizenéves srácok voltak többségben, de a flanelinges nagypapitól az egyik kezében karonülő gyermekét, másikban Boca-zászlót tartó indián kismamán keresztül az XXL-es Boca-mezben ugrabugráló csitrikig jóval heterogénebb volt a felhozatal, mint egy Újpest-meccsen. Nyílván egy akármi miatt ünneplő tömeg már önmagában egzotikumnak számít egy magyar ember számára, olyat meg pláne nem tudtam volna elképzelni, hogy egy 75 éves nyugdíjas nő a szvetterében pont ugyanúgy próbál táncolni, mint egy 4 éves koszos indiánfatty egy tőlük 1600 kilométerre székelő csapat sikere miatt.