Gyakorlatilag semmilyen tervvel, egy túlvállalt backpackkel, egy Dél-Amerika útikönyv átlapozása során szerzett infókkal és magamban öt védőoltással érkeztem meg Buenos Airesbe, hogy eltöltsek öt és fél hónapot Dél-Amerikában.

Vannak azok az emberek, akik egész életükben terveket szőnek, de a kivitelezésig sosem jutnak el, és vannak azok, akik Londonban szeretnének dolgozni angoltudás nélkül, és végül azzal kerülnek be a hírekbe, hogy öt hónap után kiszabadultak egy dohos Harringay-i pincéből, ahol csicskaként tartották őket. Miután hat órával a leszállásom után egy 16 sávos sugárút közepén álltam, úgy éreztem magam, mint a londoni csavargyárba vágyakozó szerencsétlen, akinek először mondták meg, hogy most akkor neked kéne kisikálnod a wc-t.

Már korábban is voltak jelei, hogy ennek a 13 milliós metropolisznak a lazán kezelt monumentalitása (lámpa nélküli zebra nyolcsávos útnál, félméteres járda óriási gyalogosforgalomnál) nem a pillanatnyi preferenciáimhoz van kicentizve, de ekkor lett egyértelmű, hogy le kell lépnem ebből a városból.

Szerencsére nekem nem kellett megküzdenem a hűbérúrammal, hanem a csendes forradalmamhoz elég volt megvennem a modern utazó Fila-táskáját, egy LP-útikönyvet. Csak annyit tudtam, hogy el akarok zúzni valami chilles helyre, ahol, ha otthon már nem volt rá idő, akkor helyben találjam ki, hogy hogyan is akarom eltölteni az időmet. Innentől kezdve úgy telt el a napom, ahogy egy tökéletes utolsó napot elképzelek: szartam arra, hogy először vagyok Európán kívüli helyen, inkább telezabáltam magam steakkel és elmentem meccset nézni.